Ajkai irodalmárok

A jegyzett irodalmi művek a PANNON VALLOMÁSOK Ajkai irodalmi antológiában jelentek meg 2001. évben, az Ajkai Városszépítő Egyesület kiadásában.

Boros Edit

ÖNARCKÉP

születtem
- koros-kortalan -

erdő- és
harangzúgás nevelt

tanultam
háborút békét
hallgatást is
- nem keveset -

megéltem
hogy elhagyjanak
vágyak
apák
szeretők

megtanultam
a barátság mezejét
művelni
ősz előtt

és tudom
a szerelem szellemét
idézni
szembenézni magammal
minden ellenemmel
békét lelni
életben-halálban

AKVARELL

Szent Iván éjjel
itt a hegyek ma
tűz-tengerré válnak
parttalan.
Korallzátonyos foglya vagyok
hegynek, tűznek, tengernek,
magamnak.
Majd szavaid kiszabadítanak.

FOHÁSZ A SZENT MIHÁLY SZÉKESEGYHÁZBAN

Ki tudja, mennyi ideje
állok itt ázva a porban.
Tudja-e majd valaki,
hogy nem angyal, ember voltam.

Halandó létem semmivé foszlik -
Istenem, ami volt, hol van?!
Olyan esendő vagyok már most,
hát milyen elesett leszek holtan?

Nem, még nem búcsúzni jöttem...
Uram, ne hagyj majd sokáig holtan,
Szent Mihály lován röptess magadhoz,
bizonyítsd: angyalember voltam.

D. Nagy Imre

HÉTKÖZNAPI FELTÁMADÁS

A fiú nézte a magas templom tornyát, és ellépett oldalra, érzékelni akarta a meredeken felfelé futó íveket, éleket. Ugyanazokat az érzéseket kereste, kutatta, amelyek egy éve érintették meg egy stájer templom tövében. Akkor meleg nyár volt, a köveken jókedvű gyerekek szaladgáltak, köztük az ő lányai, akik felhőtlennek hitték a nyarat, az életet, csakúgy, mint ő.
Az ember, amíg szülőket tud maga mögött, még mindig gyermek egy kicsit, még mindig úgy lépked, mintha gyermek maradhatna örökre. Aztán bekövetkezik egy-egy tragédia, és egy pillanat alatt rá kell ébrednie, hogy felnőtté vált. Felnőtté és árvává.
Ezek a gondolatok jártak eszébe, amikor a templom tövében a nyári érzéseit kutatta. Mindhiába. Akkor a felröppenő galambok megpihentek a párkányokon, most híre-hamva sem volt madaraknak. Emlékezett a köveken futó kislányra, aki karját felfelé emelve próbálta maga elé csalogatni őket, de a madarak nem szálltak vissza. Másik két lánya furcsa játékra lelt az egyik játszótéren, s azzal szórakoztak a nyárban. Volt a fák alatt valami örök illat, valami örök játék hangulata.
A templom, amelyre oly várakozóan tekintett fel, nem hozta vissza akkori hangulatát. Nem is hozhatta. Apjára gondolt, aki hirtelen elment.
Kitörölhetetlenné vált az utolsó találkozás, a mozdulatok, a kivételes megelégedettség, a belenyugvás, ami addig elképzelhetetlen volt róla.
Az idő nagy úr. Amint teltek- múltak a halála óta a hónapok, egyre tisztábban látta lépéseit, amit az élet nem könnyű útvonalain tett meg. A távolból rálátott a hibákra, s kivilágosodtak az erények, amik talán az életében elfedődtek, valamiféle takarásban voltak.
Most alkalmas volt az idő, hogy végigkísérje őt azokon az utakon gondolatban, amelyeket megtett. Nem az indulat, nem az érzelem határozta meg gondolatait, hanem a tisztázás kényszerűsége.
Eszébe jutott Kiss Dénes apjáról írott könyve, a "K. Ferenc, a léglakatos" című. Sok- sok azonosságot fedezett fel a tisztánlátás érdekében a két feltárás között. Talán csak ilyen mélységgel, ilyen őrjítő őszinteséggel szabad értékelni az embernek az apját. Viviszekció, önmarcangolás, élveboncolás. Ez a mélység, ez a magasság alkalmas arra, hogy hibájában, erényében megvilágosodjék valakiről az igazság. Csak így lehet megérinteni azt, akit kemény kritikával illetünk, csak ilyen kemény, pőre őszinteséggel lehet beszélni arról, akit nagyon szeretünk.
Aminta néma falakat kémlelte, eszébe jutott a kis halom, amelyet a hosszú télen át hó borított. Nagyon hamar elfedte, és sokáig takarta. Talán a tél is tisztító szerepet játszott. Talán a fehér hó is valahogy próbálta leülepíteni az élet és halál dolgait.
A sírhalomra gondolva eszébe jutott, hogy vajon milyen a mi feltámadásunk? Olyan-e, mint amit a templomok falai között hallunk, vagy valami más? Lehetséges-e a feltámadás ember által? Lehetséges-e a megtisztulás az emberi elmék által? Van-e arra lehetőség, hogy a magunk belső tisztítótüzében megforgatva valakit, alkalmassá váljék a teljes megtisztulásra?
Van-e emberi feltámadás? Van-e ama régi, és oly szimbolikussá vált feltámadás mellett napi, pici feltámadás életünkben?
Ahogy a templom falait nézte, elmosódtak az egykori kérdéses vallomások tagadó hangsúlyai, s eszébe jutottak apjának utolsó mozdulatai, amint unokáit egy csokorba gyűjtve, egybefogta őket ölében. Egy pillanatra úgy tűnt neki, hogy az emberi szeretet megvallásának parányi kristályai által millió apró feltámadás készítődik elő.
Megnyugodva lépett el az épület tövétől. Megbizonyosodott, hogy létezhet apró megváltás. Embernek ember általi megbocsátása, itt, a földön is.

TENGERPARTI SZERELEM

A nap már magasan járt, amikor a hosszú buszok megálltak a szálloda melletti utcában. Lassan kanyarodtak le a főútról, és fenségesen közelítették meg a magas épületet.
Dénes kikászálódott üléséről, és beállt a többiek mögé, kivárva, amint a hatalmas alsó rakodótérből előhalásszák valamennyiük csomagját. Csakhamar kezébe adták a barna táskát, és elindult a recepció felé. Még mielőtt fellépett a lépcsőre, oldalra pillantott.
A közeli, pálmafák övezte kertek mögött ott állt teljes nagyságában a tenger. Megtorpant a csomaggal, letette a lábai elé, és nyakát kissé kinyújtva, elvágyakozva nyelt egy nagyot.
A tenger.
A keskeny út, amely a pálmafák mellett vezetett, rövid egyenesként érte el a partot, ahol nagy, határozott élű kövekbe ütközött.
A forró napsütés, a fárasztó utazás meleg teherként nyomta Dénes tarkóját, de amint megpillantotta a vizet, csakhamar elfelejtett minden kellemetlenséget. Mély levegőt vett, mintha már a haboknál állna, és akaratlanul is elmosolyodott.
A nő arcára gondolt, akinek szerelmét otthon hagyta. Egy pillanatra felötlött benne az a kép, amikor a keskeny szoba megtört fényénél az ajtónak támaszkodva nézte, megérintette halántékát, állát, szemöldökét. Most ebben a hőségben ujján érezte a nő bőrének hevét, amint elköszönésük előtt kimondhatatlan mozdulatlanság, láthatatlan izzás égett kettőjük között. Miközben nehéz táskája felé nyúlt, átvillant emlékezetében az asszony puha csókja, amely kezdetben visszafogottan, majd egyre odaadóbban omlott arcára.
A több mint húsz órai buszozás után kissé megtört léptekkel indult a szobakulcsot átvenni, majd sorbaállt a lift előtt. A szobába érve kellemes meglepetés várta. A világos szobához kis erkély csatlakozott, amelyről teljes egészében látni lehetett a vizet. A szálloda jelképes udvarában mélykék színű medencében csillogott a víz. Körötte kék napozóágyak húzódtak mértani pontossággal elrendezve. A buszokból kiomló embertömeg a csomagtömegekkel csakhamar eltűnt, ki-ki szobájában frissítette fel magát, mások egy félreeső sarokban tudakolták, hogy hol lehet ásványvizet és szangriát vásárolni.
A kiürült buszok elkígyóztak a főút felé, s a népes kis utcácskákban csak spanyol motorbiciklis lányok kacskaringóztak tovább.
Dénes az ágyra dobta a táskáját és kilépett a cipőjéből. Lerúgta zokniját, és kiállt az erkélyre. A nap magasan járt. A parton kevesen voltak, a pálmafák mellett néhány német turista bandukolt. A hőséget a pálmafák leveleit meg-meglebbentő szél enyhítette. Dénes halántékát megérintve, nyakán kis bizsergést váltott ki. Amint a Barcelona felé húzódó kis sínpárt követte tekintetével, eszébe jutott az az érzés, amely elkísérte valamennyi határátkelőhelynél, autópályánál, a lemenő napot nézve a dél- olasz tájon, és az ébredés után a francia földeken. Az ismeretlen környezetben valami belső melegséget, valami megfoghatatlan odatartozást érzett, s az először látott arcok, tájak, karcsú templomok most régi ismerősként érintették meg. A hosszú kilométerek türelmes kígyókként kúsztak a busz kerekei alá, amikor arcát az üvegablaknak tapasztva fülére igazította a kis fekete magnó fejhallgatóját.
Az éveken át keresett Led Zeppelin- nótát hallgatta, a Kashmirt, s most ez a vágyott monotonítás egybecsengett a szerelem érzésének fel-felvillanó, de folyamatosan impulzusokat adó emlékképével. Az Esődalt hallgatva, a gitár lágyan lejtő ritmusa egybecsengett a búcsúzásuk kissé keserű mozdulatával. Csak a szemeddel beszélj - mondogatta magában a dal egyik sorát, és az asszony szúrósan barna szemére gondolt, az erőteljes szemöldökívre, és ritka pillantásaira.
A zene körbevette teljesen, nem észlelte a külvilágot, csak az elsuhanó nagy mezőket, távoli templomok rövid tornyát. Az utazás számára isteni adomány volt, hiszen a kilométerek százain, ezrein is az asszonnyal lehetett gondolatban.
A pihenők során teleszívta tüdejét friss levegővel, ivott egy kevés narancslevelet és befészkelte magát újra helyére.
Most, a kis vasutat szemlélve, felbizsergett benne az az állandósult érzés, amely elkísérte végig az úton, s most belebújt itteni életébe, beköltözött vele szobájába. Ledobta ruháit, és a zuhany alá állt. Fehér törölköző, és tiszta csempézett fürdőszoba várta. A hűsítő víz megérintette tarkóját, és végigsimította gerincét, kicserélte elnyúzott izmait, és homlokára is új fényt lehelt.
Miután könnyű pólót és rövidnadrágot kapott magára, kulcsra zárta az ajtót és a partra indult. A kis vasút alatt keskeny aluljáró húzódott, amely a pálmafák övezte kerthelyiség mellett vezetett a felszínre. Az út rövid volt, szemközt nagy, széles lapú kövek feküdtek egymás mellett. Egy félig kész bódé üvegfalain munkások dolgoztak, lentebb, a vizet övező homokban kint hagyott napernyők tátongtak.
Dénes kilépett a papucsából, kezébe vette azokat és elindult a süppedő, szemcsés homokban. Az olasz partot övező finom homokra gondolt, amikor a durva szemcsék minduntalan megszúrták a talpát. A korábbi út, amely évekkel ezelőtt kápráztatta el a maga finom, lisztszerű homokjával, most üdítőleg hatott ebben a süppedő tüskerengetegben.
Felemelte fejét és nem látott semmit, mert a valami is végtelen volt.
Előtte úszott, kígyózott, elfeküdt, nyaldosott, meglapult, kiemelkedett, elvékonyodott és hullámaiban előtte végződött maga a tenger. A tenger, amelyhez vágyott. A vállára omló hőség, a végtelenség látványa homlokára verejtékmorzsákat varázsolt. Szerette volna kinyújtani a karjait, hogy megfogja a látóhatár széleit, hogy elérje a víz túlsó felét, de inkább megérintette a habzónak tűnő, lecsillapodó vizet.
Hideg volt, és sós.
A ki-kicsapódó hullámok végei nem hoztak a talpai alá apró csigákat, kagylómaradványokat, csupán egy-egy viharformálta szürke követ, vörös kavicsot.
Amint a végtelen előtt állt, becsukta a szemeit, és mély, lassú levegőt vett. Szemhéján megütközött a víz felől futó szél, majd arcára omlott. A homlokára sütő nap és a ráfutó szélfoszlány együttesen eredményezték, hogy nem vette észre, de csakhamar pirosra festette a magasan álló nap.
Dénes mindig kétkedéssel fogadta Camus novellájában azt a jelenetsort, amikor Janine az éjszakával szeretkezik, s kifekszik a holdfény, a csillagok alá. Most kezdte lassacskán érteni a nőt.
A távolról húzó, végtelenített vászon kockáin valódi vonzás mikrofilmjei játszódtak le, és Dénes úgy érezte, hogy lelke másodpercek alatt évekre jó előre feltöltődik. A tiszta szél, ami megborzolta halántékát, a víz ritmusos, partot simogató játéka mind- mind nyugtatólag hatottak arcára, szemére, gondolataira.
A boldogságába egy szemernyi keserűség vegyült. A fiatal nő járása ötlött fel benne, amint oldalt végigmérte a partmenti homokot.
"Milyen szépen járna magas lábfejtartással" - gondolta, és jólesően a széllel szemközt nézett a víz felett.
"Mennyire tudnám szeretni hajnalban a parton" - úszott be elé egy következő kép. Járására ugrott tekintete, amint lapos papucsával kecsesen elfordult a hosszú folyosón. Valahányszor elment mellette, szeretett volna utána nyúlni, s a csípőjénél fogva maga elé fordítani. A megzabolázhatatlan érzés, bármennyire igyekezett leplezni, rendes mederbe terelni, időnként a bőrét perzselte, s a karját óhatatlanul valami szabályozható mozdulatba terelve, elfogadható érintésre irányítani.
"Mondtam már?" - állította meg a csempézett hosszú folyosón, miközben a nő munkáját végezve elhaladt mellette.
"Mit?" - kérdezte finom hangon, mosolyogva az asszony.
"Imádom".
"Ne mondjon ilyet!" - fordult el látható zavarában. A zavar igazából elterelő volt, hiszen jólesett neki ez a szó, de nem akarta még tudatosítani magában ezt a felkavaró érzést.
"Ne mondjon ilyet" - az elutasító kifejezésben vonzó hangsúly volt, s csakhamar átváltozott Dénes agyában "Mondjon ilyet"- kifejezéssé.
A mindennapok egybefolytak ezekben a hetekben, Dénes agyában, oly mértékben, hogy találkozásaik időpontjára sem emlékezett, csak a pillanatokra, amikor a fiatalasszony felé fordult, a másodpercekre, amikor kivillanó bokáján megtört a kerek lámpa fénye, s a fáradt hajnalokra, amikor hazaindult magányos szobájába. Nem emlékezett az időrendiségre, csak a testápoló illatára, amit pólóján hazavitt magával, és elfeledte mindazt, ami találkozásukat megelőzte. Az izgalmat, a találkozás feszültségfokozó erejét és a bénulásig fokozott mozdulatlanságot, ami már-már láttatni szeretné a vágyva szeretett nőt, de egy fékező mechanizmus folytán mégis késlelteti az izmok működését, a lábak mozdulatait.
A parton állva az égre pillantott, hunyorogva a nap felé, majd lesütötte a fejét. A víz a bokáját mosta, hideg volt, és szemcsés homokot terített a lábfejére minden nagyobb kicsapódás alkalmával.
Szerette volna megosztani most ezzel a nővel mindazt a jót, amit lát, mindazt a hideget, amit lábujjainak zsibbadásával érez, a víz illatát, a szél simogató csapkodását.
Szerette volna maga mellett látni.
Szerette volna odaállítani jobbjára, és bemutatni a tengernek. Boldog volt, hogy rá gondolhatott.
Talán azért volt mindenben olyan mohó, mindent oly határtalanul magába szívó, hogy elraktározhassa az ingereket magába, elvihesse az érzéseket ennek a nőnek.
A szemében, az orrában, a hallásában, a szájában.
Azért itta oly mohón magába a szél ízét, meg a tűző napot, hogy egy fáradt hajnalon megérinthesse a bőrét, és rálehelhesse minden tenger végtelenből jött üzenetét.
Maga elé nézett a vízen, és hálás volt.
Nem beszélt, csak befelé.

Felsőrákosi T. Mihály

AZ ÍGÉRET FÖLDJÉN

Késve érkeztünk a szenvedő tegnapokból,
megviselt, borostás arccal,
rémülten akár az esti csordából
hazaballagó, kaput tévesztő borjak.
Most várunk lehajtott fejjel.
Szemünkből téglák hullnak
téglák, a hallgatás falaiból
az elszenesedett aszfaltra.
Egy ledöntött szobor talpazatán
valaki keserűen, elfolytottan
elapadt könnyekkel
újra megtanít sírni.
Néhányan a Messiást emlegetik,
s még hogy itt-ott látták
az égő csipkebokrot.
Sokan vagyunk. Otthonban, hazátlanul!
Hitevesztett új-Mózesek
és amíg körbejárjuk
az idegen harangszót,
addigra kezünkben csonkra
égnek a remény gyertyái
s arcunkba taposva rohan el -
a huszadik század.

ISTEN HÁTA MÖGÖTT

Onnan, ahonnan
soha el se jöttünk
ahová mégis hazamegyünk
álmatlan vágyak
vágy nélküli álmok
féltett szavak
szavak-hókristályok
hófehér gyolcsingek
ezerráncú csizmák
kezeken ezerráncok
ezerszáz év a magányunk.

NOVEMBER MÁSODNAPJÁN

Itt állok, mélán, bálvány szemekkel
sikoltva kicsorbulnak, kifordulnak
számból a szavak. Üszkös
kiégett mezsgyéken avartüzek lángja
zsugorodik szürke hamuvá,
s a falu felett sötét pernyével
havazni készül a táj.
Kanyargós, elfáradt ösvények
sietnek elérni a dombontúli erdőt
pihent mezők varjakkal szórják tele
a tagutak csipkés bozótjait.
Kormos arccal kúszik a Hold
a fenyőkön félszegen fennakad,
s a hegyek lábától
kisírt szemekkel, még egyszer
visszanéz az alkonyat.
Hantok gyúlnak, égnek,
mint hatalmas nárciszrétek,
halkuló harangszóval sötétül
minden, ami fáj.
Gyertyaláng suhan halkuló szavakon
csak állok némán
a besüppedt századokon
sikoltva kifordulnak számból a szavak
a Hargita alján Halottak Napja van.

Hartinger Ottó

A tudomány határai

Az elmúlt évszázad nagyobb változást hozott az életünkben, mint korábban egy egész évezred. Ez vitathatatlanul a természettudomány fejlődésének következménye. De mivel is foglalkozik a természettudomány? A leginkább elfogadott meghatározás szerint a természettudomány az élő és élettelen természet objektumait, az ismétlődő, illetve a kísérletileg tetszőleges számban ismételhető jelenségeket vizsgálja, ezekből a vizsgálatokból von le következtetéseket, állapít meg törvényeket. Mivel a jelenségek ismétlődnek, ismételhetőek, lehetőség van a feltárt törvények ellenőrzésére. Az alkalmazott tudomány feladata a megismert törvények igényeink szerinti hasznosítása.

A természettudomány mára messze túllépett azon a határon, hogy az objektumokat, jelenségeket az emberi érzékszervekkel közvetlenül vizsgálhatnánk. Egyre inkább behatolunk az atomok belsejébe, és kilépünk a galaxisok közé. Ezekhez a kutatásokhoz azonban drága és bonyolult eszközökre van szükség. Az elemi részecskék megismeréséhez nélkülözhetetlen részecskegyorsítók megépítése csak nemzetközi összefogással lehetséges, esetleg a legnagyobb és leggazdagabb országok engedhetik meg maguknak. A világ mélyebb megértése, a nagy energiákon zajló jelenségek vizsgálata azonban más módon nem lehetséges. Ma több elmélet van, mely magyarázni próbálja a részecskék tulajdonságait, kölcsönhatásait. Az egyik modell a részecskéket pontszerűnek tartja, más elméletek szerint rezgő húrok, vagy éppen sok dimenzióban rezgő membránok. Bizonyítottnak látszik, hogy ebben a mérettartományban a törvények statisztikai jellegűek, vagyis az előrejelzések valószínűségeket állapítanak meg. A kutatás mégsem értelmetlen, hiszen új energiaforrásokhoz juthatunk általa, de a világegyetem kialakulása, működése sem magyarázható az elemi részecskék szintjén ható törvények ismerete nélkül.

A tudomány a legnagyobb mérettartományokban a világegyetemet kutatja térben és időben egyaránt. Mivel a fény és más elektromágneses hullámok terjedési sebessége véges, ha a világűr távoli objektumait vizsgáljuk, egyúttal a távoli múltba tekintünk vissza. A tudósok csak az elmúlt évszázadban döbbentek rá, hogy az univerzum nem állandó: minden bizonnyal volt kezdete, és valamilyen módon vége is lesz. A vizsgálatok szerint táguló világegyetemben élünk. Ha a folyamatokat visszakövetjük a múltba, akkor nagyjából tizennégymilliárd éve nagyon kicsi, nagyon sűrű, és nagyon forró volt. A kezdeti tágulást szokás ősrobbanásnak nevezni. Az ennél távolabbi múltról tudományos igénnyel nem mondhatunk semmit. Egyes tudósok szerint az ősrobbanáskor jött létre nemcsak az anyag és a tér, de az idő is. Ezért értelmetlen feltenni a kérdést, hogy mi is volt korábban. Mások szerint lehetséges, hogy a világegyetem tágul, aztán összehúzódik, amíg újra el nem éri az ősrobbanás állapotát. Megint mások szerint sok világegyetem létezik, és folyamatosan zajlanak ősrobbanások, vagy végtelen sok, a miénkkel párhuzamos univerzum van. Fel kell hívni a figyelmet, csak egy ősrobbanásról tudunk, csak egy világegyetemet figyelünk meg, tehát itt elérkezünk a tudomány határához. Vagyis arra a kérdésre, hogy miért jött létre a világ, miért olyanok a törvényei, mint amit tapasztalunk, tudományos válasz nincs. Feltételezések léteznek, melyek közül az egyik legismertebb szerint meghatározó a véletlen szerepe. Mivel másik univerzumot megfigyelni nem tudunk, ezért ez sem több találgatásnál.

Biztos válaszok a jövőnkről sincsenek. Még akkor sem, ha elfogadjuk azt az egyáltalán nem nyilvánvaló feltételt, miszerint a természeti törvények és állandók időben és térben változatlanok. A jelenlegi ismereteink alapján nem tudjuk megmagyarázni, hogy a galaxisok, galaxishalmazok miért maradnak egyben. A gravitáció - ahogyan mi ismerjük - ehhez nem lenne elegendő. Ezért a kutatók bevezették a sötét anyag fogalmát, ami biztosítaná a szükséges összetartó erőt. De ugyanígy nem tudjuk megmagyarázni a világegyetem megfigyelések szerinti gyorsuló tágulását sem. Ennek indoka a sötét energia lenne, aminek a mibenlétéről nem tudunk semmit. Ezen ismeretek nélkül az univerzum jövőjéről is legfeljebb csak találgathatunk.

Hasonló a probléma az élet keletkezésével. Jelenleg csak egy helyen kialakult életet ismerünk: azt, ami a Földön létezik. Ahhoz, hogy ellenőrizhető törvényszerűségeket alkothassunk az élet keletkezéséről és fejlődéséről, - vagyis az evolúcióról - máshol, a földitől függetlenül kialakult életet kellene felfedeznünk. Ehhez nem elegendő, ha másik égitesten találjuk meg, azt a lehetőséget is ki kell zárni, hogy közös az eredetük. De ezen a területen legalább elmondható: a magát komolyan vevő tudomány nem zárja ki önön kompetenciáját.

Ui: Gyakran felmerül a kérdés tudomány és hit viszonyáról. Bár a hit a tudománnyal ellentétben nem a részletek felől közelít a problémákhoz, és célja az emberi lét legalapvetőbb kérdéseire választ találni, azért felfedezhetők kapcsolódási pontok. A maga racionalitására oly büszke tudomány egészen a XX. század második negyedéig azt tanította, hogy a világegyetem időben állandó állapotú. Ezen felfogás jegyében még Einstein is beletette az egyensúlyt biztosító kozmológiai állandót az egyenleteibe. Aztán kiderült, a világegyetem születése kiszámítható pillanathoz köthető, ahogyan a Biblia mindig is tanította. Hasonló a helyzet az ember eredetével. Csak a XX. század végére vált világossá a tudomány számára, hogy minden ma élő ember meghatározható közös őstől származik. Ha ezt a bibliai tanítást komolyan vette volna az emberiség, sok szenvedéstől kímélhette volna meg magát az elmúlt évszázadokban.

Jó és a rossz

'Kezdetkor teremtette Isten az eget és a földet. A föld puszta volt és üres, sötétség borította a mélységeket, és Isten lelke lebegett a vizek fölött. Isten szólt: Legyen világosság, és világos lett. Isten látta, hogy a világosság jó.' Ezek a Biblia első sorai. Ha a modern tudomány nyelvére akarjuk lefordítani az ősi szavakat, talán azt mondhatjuk: Isten megteremtette a teret, az anyagot és az időt. A teremtés, az alkotás jó. Ebből következik a rossz jelentése, ami nem más, mint pusztulás, rombolás. A tudományos nyelvezetnél maradva nem kerülhető meg az entrópia fogalma, mely az egyik megközelítés szerint a rendszerek rendezetlenségének foka. Zárt rendszerekben, spontán folyamatok során, a rendszer entrópiája mindaddig nő, amíg be nem áll az egyensúlyi állapot. A szerkezetek felbomlanak, létrejön az egyöntetűség.

Ha a körülöttünk lévő világot figyeljük, érdekes kettősséget tapasztalunk. A világegyetemben a kezdetek utáni közel homogén állapotból egyre bonyolultabb struktúrák alakultak ki, vagyis a rendezetlenség foka csökkent, az információtartalom növekedett. Megjelentek a csillagok, bolygórendszerek, galaxisok, galaxis halmazok. A Földön megszületett az élet, amely szintén egyre bonyolultabb létformákat eredményezett. Logikus a gondolat, hogy a világegyetem nem egy magára hagyott zárt rendszer. De tapasztaljuk magunk körül az entrópia növekedését is, hiszen jelen van a folyamatos pusztulás, a halál.

Ha az Isten tökéletes, honnan ered a rossz? Az ember azért eshetett bűnbe, mert szabad akaratot kapott. Ez a szabadság rejtve az élettelen természetben is megtalálható, hiszen a kvantumfizikából tudjuk, hogy a bizonytalanság mindenütt jelen van. Azaz a jelenből nem határozható meg egyértelműen a jövő. Tehát a rossz egyszerűen a szabadság következménye lenne? A relativizmus szerint a jó és a rossz viszonylagos fogalmak. Ami valakinek jó, másnak rossz lehet, ami bizonyos körülmények között jó, más helyzetben kárt okozhat. Ha a világegyetem fejlődésére tekintünk nyilvánvaló, hogy ez nem igaz. Egyre bonyolultabb rendszerek, egyre kifinomultabb kapcsolatok jönnek létre. Ami ezt segíti, az a jó. Az emberi kapcsolatok szintjén ez még világosabban látszik. Az erkölcsi értékek, a szeretet segíti a legkisebb közösség a család, de a társadalom fejlődését is. A rossz ennek az ellentéte: pusztít, összekuszál. A sátán görög neve Diabolosz, mely szétdobálót jelent. A rossz azonban nem egyszerűen a szabadság mellékterméke. A világ változik körülöttünk. Ahhoz, hogy új jöhessen létre, a régi egy részének el kell pusztulnia. A természeti csapások után jön az újjászületés, a halál után új élet.

A világegyetem fejlődése azt mutatja, hogy a jó a meghatározó, hiszen a semmiből létrejött a kifinomult rendszereket tartalmazó világ. A teremtés nagyszerűségét az biztosítja, hogy a jó és a rossz megfelelő arányban van jelen, mely a természet és az ember szabadságán keresztül valósul meg. Azonban az embernek nagy a felelőssége, mert ha a rossz elhatalmasodik, a pusztulás tragikus következményekkel jár. Arra a kérdésre, hogy mi a létező világ értelme, végső célja, csak a vallás tud válaszolni: Azok, akik arra érdemesek, üdvözüljenek.

Nagyböjt: vallás és népszokások

A húsvétot megelőző negyvennapos időszakot nevezzük nagyböjtnek. Hamvazószerdán kezdődik, mely az idén február 25-én volt, és húsvétig tart. Ha valaki utánaszámol, kiderül, hogy ez a valóságban negyvenhat nap, de a vasárnapok nem számítanak böjti napnak. A Katolikus Egyházban hamvazószerdán a pap az előző évben megszentelt és elégetett barka hamujából keresztet rajzol a hívek homlokára és ezt mondja: Emlékezzél, ember, hogy porból vagy és porrá leszel! A Bibliában számos esemény tartott negyven napig: Jézus nyilvános működésének megkezdése előtt negyven napot töltött a pusztában; negyven napig tartott a vízözön; negyven napig volt Mózes a Sinai-hegyen, mikor megkapta a kőtáblákra írt törvényt; Jónás próféta negyven napos böjtöt hirdetett Ninivében. A Szentírás és a keresztény hagyomány azt tanítja, hogy a böjt segít elkerülni a bűnt, és ami hozzá vezet. Az Úr azt parancsolja a Paradicsomban az embernek, hogy tartózkodjon a tiltott gyümölcs fogyasztásától. A böjt az önmegtartóztatás egyik formája, egyúttal az Istennel való kapcsolat helyreállításának eszköze. A nagyböjt jó alkalom, hogy legyőzzük önzésünket, és gyakoroljuk a felebaráti szeretetet. Tudatára ébredjünk annak is, milyen nehéz helyzetben él sok embertársunk.

A Katolikus Egyház hamvazószerdára és nagypéntekre - húsvét előtti péntek, Jézus Krisztus kereszthalálának napja - szigorú böjtöt rendel: a 18 és 60 év közötti híveknek csak háromszor lehet étkezniük és egyszer jóllakniuk. E két napon és a böjti időszak többi péntekén a 14 évesnél idősebb tagjait arra kéri az egyház, hogy ne fogyasszanak húst. Ilyenkor kell a híveknek az évi egy alkalommal kötelezően előírt szentgyónáshoz és áldozás járulniuk. A liturgikus szín a lila. A protestáns egyházakban a böjt materiális jellege háttérbe szorult, a lelki megújulást tartják fontosnak.

A nagyböjthöz népszokások is kapcsolódtak. A zsíros edényeket hamvazószerdán elmosták, és csak húsvétkor vették újra elő őket. Húst és zsíros ételt nem ettek, olajjal vagy vajjal főztek. Gyakran készítettek sós vízben főtt nagy szemű magyar babot, szemes kukoricát. Böjti eledel volt a csiripiszli, melyet kicsíráztatott búza, rozs és liszt keverékéből sütöttek. Böjti étel volt a kukoricamálé is. A kukoricalisztet tejjel leforrázták, fejes káposzta levelére tették, és kemencében megsütötték. Nagypénteken nem reggeliztek, szokás volt vacsorára főtt tojást fogyasztani. A legtöbb helyen a II. világháború előtt még népviseletben jártak templomba, böjt idején főleg feketében. Szokás volt a negyvenelés, ami abból állt, hogy csak egyszer ettek naponta. Egész faluk tartottak fogadott bőjtnapot tűzvész, jégverés, marhavész, pestis emlékére, azért, hogy meg ne ismétlődjenek. Egyéni fogadott böjtöt is tartottak beteg családtag gyógyulásáért, haldokló szép haláláért, gyermekáldásért, jó férjért.

Napjainkban a böjt gyakorlata veszített lelki értékéből. Életünket az anyagi jólét hajszolása jellemzi. A böjt ezért a testi egészséget karbantartó eszközzé vált sokak számára, pedig érdemes lenne megfogadni II. János Pál pápa tanácsát: Tartsuk fontosnak a nagyböjtöt minden családban, hogy általa eltávolítsuk mindazt, ami szétszórttá teszi a lelkünket, és megerősítsük azt, ami táplálja a lelket, megnyitva szívünket Isten és a felebarát szeretetére.

Somlói tavaszvárÓ

Mezítelen a hegy lába,
nincsen rajta zöld cipő.
Borospincék sora várja,
jöjjön már a jó idő!

Kémény füstöl, gazda fázik,
olló csattog sokfelé.
Minden tőke napra vágyik,
de csak fém hasít belé.

Csendben csobban a Séd-forrás,
vize szomjazóra vár.
Fenn a várban sincs zsibongás,
álom még a koranyár.

De a hegyen, erdő mélyén,
hóvirág az avarban.
Ősi vulkán meredélyén
reményt szül a tavaszban.

Új világ

Fehér a táj, fakó a szín,
a fény hidegbe zár.
Ütemre reccsen és megáll
a jéggé vált világ.

De lenn a mélyben, hó alatt,
a mag csak egyre vár:
Ha létezik, nem oktalan,
jön majd a jobb világ.

Az ész kevés, a rossz legyőz,
a jót is tudni kár.
A szívbe kell karácsony és
eljő az új világ.

Ünnep

Néha elég egy mozdulat
Néhány jó szó, egy hangulat
Vagy az asztal megterítve
A géneket megsegítve
Leül mellé majd a család
Mondja örömét és baját
Csak kérni kell és megkapom
Mindig a hetedik napon

Forradalmak, hősök sora
Szerencsétlen népek kora
Ha az áldozat is kevés
A bilincs a húsunkba vés
Mégis mondjuk: ne féljetek
Inkább Rá emlékezzetek
Ünnepeljünk, de szabadon
Nemcsak a hetedik napon

Horváth Tibor

A cédrus elhivatása

1. A mag

A házak körvonalait bizonytalanná tette a hőség, bágyadt remegéssel olvadtak egybe az épületek, a fák és a föléjük magasodó hegyek. Kihalt volt az utca, mindenki menedéket keresett. Ha valakinek mégis dolga akadt a városban, igyekezett minél kevesebbet a szabadban tartózkodni. A néhány járókelő a házak nyújtotta gyér árnyékban haladt; volt, aki megállt egy-egy kapualjban és kalapját megemelve hűsölt néhány percig, majd erőt véve magán kilépett a forróságba.
A csendet csak a bányaüzem gépei törték meg szabályos időközökben. Aki hallotta, még sűrűbben törölgette homlokáról a verejtéket: a gépek gőzt engedtek ki magukból. Gőzt, azaz forróságot…
Ezúttal a patikussegéd is csak a gyógyszertár ajtajáig merészkedett, onnan nézte az utcát és a várost körülölelő hegyeket. Fiatal, magas férfi volt a segéd. Nagy, sötét szeme első pillantásra feltűnt: mintha azzal akarna magába szívni mindent, amit elétár a világ.
Máskor, ha nem volt forgalom a patikában, kiállt az utcára és onnan itta magába a hegyek színeit. Zöld, barna, szürke, kék, fehér… Szerette a hegyeket. Szabadidejében sokat kóborolt arra. Vonzották a táj pompázó színei, a fény és árnyék játéka, a séta során váratlanul előbukkanó formák. E sétái közben néha rajzolgatni is próbált, megörökíteni mindazt, ami megigézte. Valami oknál fogva hitt abban, hogy mindenkinek mást mutat a táj, de ha mindenkinek nem is, neki biztosan. Próbálkozásait azonban nem mutatta meg senkinek. Igaz, orvosai is javasolták neki a hegyi sétákat, az egészséges levegőt, így legalább meg tudta indokolni - néha magának is - miért csavarog oly sokszor magányosan.
- Jó napot, Kocka úr! - a patikával szemben lévő kapualjból Weszkey, a főgimnázium tanára köszönt rá a segédre. Sötét öltönye, nyakkendője jelezte, hogy délutáni óráira siet. Arra azonban - úgy látszik - még ráért, hogy bosszantsa kicsit a patikust. Természetesen tudta, hogy a gyógyszertár ajtajában ácsorgó fiatalembert nem Kockának hívják, de azt is tudta, hogy ez a név bosszúságot okoz a másiknak. Ez a burkolt, kicsinyes hadviselés nem volt új keletű a tanár részéről: egyszer a patikus egy kávéházi beszélgetés során - tehát nyilvánosan! - ostobaságnak minősítette a tanár írását, ami a helyi lapban jelent meg. Ettől kezdve a reményteljes fiatal professzor sértett hiúsággal kereste az alkalmat, hogy a patikuson bosszút állhasson.
- Jó napot, Kocka úr! - hangzott megint, mikor Weszkey látta, hogy a segédet sikerült kizökkentenie merengéséből, és szavai már biztosan célba találnak. - Látom, ráér…Hiába, ebben a melegben még a hipochonderek is inkább meggyógyulnak, a betegek pedig nem akarnak ártani maguknak azzal, hogy ide jönnek…
A patikus, ráeszmélve az ártatlannak tűnő megjegyzés gonosz élére, épp válaszolni akart, de a tanár léptei addigra már a messziről kopogtak, belevegyülve a gőzgépek távoli sistergésébe.
A segéd megfordult és visszament az üzletbe. Az iménti találkozás felzaklatta, ugyanakkor bágyasztotta a hőség.
- Sssssssss, sssssssz, ssssssss - szűrődött be a nyitott ajtón keresztül a bánya zaja. Vagy már csak a fülében visszhangzott a megszokott hang? Már maga sem tudta.
A patika sötétre pácolt pultjain fegyelmezett rendben sorakoztak a tégelyek, üvegek, dobozkák. Barna, fehér, fekete. Fehér, barna… a fiatalember megállt az üzletben, napfénytől káprázó szemei arany körökbe vonták a polcok unalmas egyhangúságát. Általában untatta a monotónia, a szabályozott rend, ami bezártságot sugallt. Sokszor érezte, ez nem az ő világa, most mégsem zavarta a változatosság hiánya. Mintha nem is itt lett volna, szokott helyén, a gyógyszertárban.
Mégis nekiállt dolgozni. Üres tégelyeket vett elő a szekrényből, kis mozsarat, néhány dobozkában porokat, színes kristályokat. A mozsárkába szórt egypár opálos kristálydarabot, elkezdte megtörni, de aztán abbahagyta. Kicsit szédült. Furcsa szédülés volt ez, érezte már máskor is, igaz, ritkán. Nem vesztette el teljesen egyensúlyát, ura maradt kezének-lábának. Mégis, olykor látta magát amint lépkedni kezd, majd kezeit széttárva egyszer körbe fordul és égnek emelt arccal megáll. Mindig csak néhány pillanatig tartott és soha nem tudta, miért történik.
- Ssssssss, ssssssssz - hangzott fel újra a gépek hangja.
- Bizonyára a meleg - mormogta a patikus maga elé, és hogy némi enyhülést találjon, a gyógyszertár hátsó, udvari ablakához sétált, ahol néhány fa tartott árnyékot. Szédülése erősödött, és ő homlokát nekinyomta az ablaknak, hátha az üveg hűvös érintése elűzi furcsa látomásait.
Az udvaron, a fák közt gyerekek játszottak. Kergetőztek, kaviccsal dobálták egymást, hangosan kacagtak. A fiatalember nézte őket. Nézte a fa levelei közt átvillanó napsugarakat, a lehajló ágak közt körtáncot járó gyerekek tarka ruháit. Tenyerét a homloka mellé tapasztotta az üvegre és bűvölten állt.
- Sssssssss, sssssz, ssssssz …
Egyszerre ujjai meggörbültek, mintha bele akart volna markolni az üvegbe. Mintha arra akarná rögzíteni a képet, amit talán nem is érzékeivel fog fel, hanem valahol belül lát. Eltenni, megőrizni a látványt tudattalan énje legmélyén, hogy felszínre törhessen, mikor eljön az Idő.
- Ssssssss, ssssssz, ssssssss …. - hirtelen érteni vélte a hangokat.
- Fessss…. Fessss ….. - suttogta valaki - művész leszel… nagy művész…
A hangok elhallgattak, a patikus még néhány percig állt, aztán a felismerés döbbenetével ocsúdott fel. A szédülés elmúlt, és ő csodálkozva nézett körül a jól ismert helyen. Fekete magvak hevertek szétszóródva a padlón, távolabb egy porcelánedény darabjai fehérlettek. Bizonyára ő verte le, mikor szédülve bejött. Tenyerébe vett egy apró termést, és úgy nézett rá, mintha először látna ilyesmit.
- Mag - tűnődött hangosan - Új élet. Ebből új élet fakad.
Szorosan összezárta tenyerét a mag körül és visszasétált a patika polcai közé. Nem nyúlt semmihez, mintha ez már nem az ő dolga lenne. Kifelé bámult, a szabadba…

2. Papírpillangók

A festő kedvetlenül lépett ki a panzió ajtaján, de az utca színei megragadták. A nyári alkonyat fátylat terített a városra. A fény-fátyol befolyt a szűk utcák zegzugaiba, végigomlott a tűzfalakon, a sötét kapualjak felfénylettek, az úttest aranylott. Mintha elvarázsolt tájba lépett volna, a házak, az ablakok, a fák, de még az emberek is csillogó vörös-lilás színekbe öltöztek. „A Nap-út!” – gondolta lelkesülten a festő. „Az én feladatom!”
De a látvány nem sokáig tudta elűzni rossz kedvét, újra elkomorult. Eszébe jutottak a kedvezőtlen fordulatok, amelyek útját kísérték.
Párizsba azért jött, hogy tanácsot kérjen, festészetet tanuljon. Kevés pénzzel indult útnak, de elszántan és örömmel, hisz a Sors irányította erre a pályára. A Sugallat, amit hallott.
Ittléte alatt aztán megingott hite a Sors útmutatásában. Pénze elfogyott, szűkösen élt. Zöldséget, gyümölcsöket és kenyeret evett, szórakozásként az utcán kóborolt. Ám minden fáradság, nélkülözés hiábavaló volt: a magyar mester, akihez jött, már az ő érkezése előtt elutazott a városból. Neki pedig pénz híján dolgavégezetlenül kell visszatérnie Magyarországra, és újra munkába állni a patikában.
„Talán rosszul értelmeztem a Sugallatot. De nem lehet, annyira világos volt!” – tépelődött magában.
Néhány percig még gyönyörködött az alkony szín-játékában, aztán lassan elindult. Hamarosan kiért a sugárútra, Párizs főutcájára.
Minden nap megjárta ezt az utat, mióta itt volt. Bolyongásai közben választ remélt kétségeire, valamiféle útmutatást, újabb jelet várt, ami megerősíthetné elhatározásában.
A sugárúton a szokott eleven lüktetést találta: hintók suhantak, nehéz szekerek gördültek csörömpölve az úton; a fákkal szegélyezett széles járdán egymást kerülgették a járókelők. A pincérek étlappal a kezükben hívogatták az arra járókat.
A kis éttermek, kávéházak utcára kitett székei kezdtek megtelni vendégekkel, mellettük utcai zenészek könnyed futamai hangzottak.
Fülledt, meleg idő volt, a házak közt állt a levegő.
A festő megállt, nekitámaszkodott egy fának. Nézte a gyökereket, ahogy összefonódva belefúrták bütykös csonkjaikat a földbe. Egyik gyökér-ág aláfutott a másiknak, nem lehetett megállapítani, hol-merre folytatódnak, folytatódnak-e egyáltalán, vagy összenőttek a többivel és eggyé válva adják erejüket a fának, amit tartanak.
A férfi elmerengett. „Egy fa, és mégis mennyiféle irány, hányféle alak! Mint kitárt tenyér ujjait, széttartja őket az életadó erő, mégis egy célt szolgálnak! Mint az emberek. Egy világban élünk, mindenki a maga módján szolgál, mégis hányféle út, cél, akarat! Mindenkit vezérel valami. De vajon lehet-e letérni arról az útról, amit megszabott a Sors?”
Erős halszag csapta meg orrát, felnézett.
Középkorú férfi állt előtte, aki a meleg ellenére hosszú kabátot, sálat és legörbült karimájú vadászkalapot viselt. Szürke haja kétoldalt csomókban lógott ki a kalap alól.
A festőnek eszébe jutott, hogy a csavargók néha a halpiacon alszanak, hogy a lehulló maradékokra, halfejekre, belsőségekre szert tehessenek, még mielőtt lemosnák, kitakarítanák a teret. „Innen lehet a szag.” – gondolta. Aztán visszaemlékezett szűkös ebédjére és arra, hogy a vacsora sem lesz bőségesebb. Halványan elmosolyodott: „Talán nekem is ezt kellene tennem? Na, azért ott nem tartok…”
A csavargó pedig, anélkül hogy a másik szemébe nézett volna, megszólalt:
- Je n’ai pas mangé depuis deux jours. Pourriez-vous me donner quelques francs?
A festő tudott egy keveset franciául, értette, mit akar a koldus. Értette volna persze akkor is, ha nem beszéli a nyelvet…
Megmarkolta a zsebében maradt néhány frankot, és arra gondolt, vajon miből fogja fedezni a hazautazást. Hamarosan mennie kell, hisz már szállását sem tudja tovább fizetni. Aztán, hogy ne kelljen elutasítania a csavargót, úgy tett, mint aki nem érti a kérést, és hangosan, magyarul folytatta félbehagyott gondolatait:
- Vajon ha otthagyom a helyet, ahova az élet először állított, ha magam jelölöm ki az utam, kezembe veszem a sorsom, lehetek-e boldog? Sikeres?
A csavargó egy percig bambán bámult, semmit nem értett a festő szavaiból. Aztán rájött, hogy rossz helyen próbálkozott, és egy legyintéssel tovább baktatott.
A festő állt a fának támaszkodva, megpróbálta tovább szőni gondolatait, amelyeket a koldus félbeszakított. Tudnia kell, jó irányba indul-e?!
Egy lovas kocsi csörömpölt végig az úton, zajával végleg széttörve az utcai magányt.
A férfi a zajra feleszmélt, megrázta fejét, mint aki elhesseget valamit. Elindult az úton, lassan lépegetve, hátha választ talál iménti kérdéseire. Választ, valahol a párizsi éjszakában…
Közben besötétedett, meggyújtották az utcai világítást.
A gázlámpák derengő fényt szórtak a széles sugárútra. Némely üzlet kirakatából is világosság szűrődött ki, és ahol a kétféle fény összeért, széles csík vágta ketté az utca homályát. A festő figyelte, ahogy a homályban mindig új alakok sejlenek fel, és a fénybe lépve elnyerik igazi valójukat: egy kisfiú rövidnadrágban, mezítláb, cipőit a vállán hordja; egy elegáns pár, kimérten lépegetve bámulja a kirakatokat; a lámpagyújtogató, aki munkája végeztével hosszú szerszámát magasra tartva siet; egy szigorú tekintetű úr kis bőrönddel a hóna alatt; egy idős asszony, egyik kezében tejeskanna, a másikban egy kosár zöldség.
Amint elhagyják a fény-szeletet, halvány, egyforma árnyakká válnak újra.
„Pillanatnyi fellépés az utca rivaldájába. – gondolta a férfi – de ezt a pillanatot meg lehet fogni! Meg lehet állítani!” – és hátrafelé lépegetve, résnyire szűkült szemmel méregette, honnan lehetne legjobban megragadni a látványt.
Nézte a fénysáv által határolt járda-színpadot.
Nem szerette a homályt, az elmosódott körvonalakat, a pasztellszíneket. A ragyogást kedvelte, az erős színeket, a napfény színeit, árnyalatait. Hisz a Nap-út festője akart lenni! A teremtés legszenvedélyesebb színeinek festője!
Ahogy hátrafelé lépkedett, beleütközött valamibe.
Egy utcai árus alkalmi pultja volt: felfordított taliga, rajta emléktárgyak. Tányérok, vázák, poharak, a Notre Dame, a Diadalív, a Pantheon festett képével.
Ahogy a férfi nekiment a taligának, az egyik váza megbillent és hangos csörömpöléssel tört darabokra a járdán.
Az árus, egyszerű ruhás, idős ember, azonnal felpattant és az üvegcserepekre mutogatott, miközben dühösen hadart valamit.
A festő nem egészen értette az öreg szavait és felháborodása is meglepte: ami összetört, értéktelen, közönséges üvegváza volt, filléres holmi.
De hogy lecsendesítse a háborgó árust, zsebéből előhúzott egy darab rajzszenet, papírlapot és intett neki, hogy maradjon nyugton egy percre. A másik meglepetten és érdeklődve várta, mire készül a szokatlan járókelő, aki vásárlás, vagy legalább válasz helyett rajzolni kezd.
A festő pedig leguggolt a kordé mellé, ahonnan a vázát lelökte, és a szomszédos kávéházból kiszűrődő halvány fénynél rajzolni kezdett. Néhány vonallal, vázlatosan de felismerhetően az öreg arcképét rögzítette a papírra. Tudta, az emberek általában szeretik képeken viszontlátni, megörökíttetni magukat. A hiúság ezúttal is működött.
Amint az árus néhány perc múlva meglátta magát a rajzon, mindjárt elfeledte az összetört vázát. Szemügyre vette a rajzot, arca felderült, majd a faládából, amelyen ült, kis üveget vett elő. Az egyik ajándék-pohárba kevéske konyakot töltött, letette a festő elé, és intett, hogy igyon.
A festő bólintással köszönte meg a gesztust, és felemelte a poharat, hogy az öreg egészségére köszöntse. De az már elfordult tőle, vevők érkeztek.
A férfi pedig nézte felemelt kezében az italt. Borostyánszínben csillogott a halvány fényben, mint a lemenő nap. Kicsit megmozgatta a poharat, és nézte a visszaverődő fényeket, a sárga, barna, vörös árnyalatokat.
„ A Nap színei! – gondolta. – lám, ezt kapom majd a munkámért. A Nap színeit!” Aztán némi iróniával hozzátette: ”És lám, máris kaptam valamit…” - azzal felhajtotta a konyakot.
- Merci – tette vissza a poharat a taligára, és tovább ballagott.
Kissé megszédült az italtól. Nem volt hozzászokva, és a gyenge ebéd meg a szokatlan meleg fokozták a hatást. Néhány lépés után megállt, visszanézett az árusra, az otthagyott konyakos pohárra.
„Hát, kaptam egy italt a rajzomért. Még a vázát sem kellett kifizetnem. Valóban ez lenne az Út?” – töprengett.
Végül is Párizsba hiába jött. A Mesterrel itt már nem fog találkozni. Eszébe jutottak Keletynek, a rajziskola igazgatójának szavai: „Maradjon csak ott abban az aranybányában, ahol jó a dolga s ne kívánkozzon a göröngyös pályára, amelyen a megélhetés sincs biztosítva.”
- Lehet, hogy igaza volt? – dünnyögte magában.
Lassan lépegetve nézte a kirakatokat, be-bepillantott a kávézók nyitott ajtaján.
Már vagy egy órája rótta az utcát, mikor meglepődve vette észre, hogy az egyik étterem belső fala festményekkel van borítva.
Betért a vendéglőbe, leült a sarokba és elmélyülten vizsgálta a képeket.
Szokatlan technikával és látásmóddal készültek: határozott színek és alakok helyett sűrű, kivehető ecsetvonások, foltok, hullámzó körvonalak, elmosódott formák.
„Ez lenne az új művészet?” – tűnődött. Nem az ő világa volt, de érdekes.
- Qu’est-ce que je peux vous apporter? - állt meg egy pincér az asztala mellett.
Szerette volna még tanulmányozni a képeket, hát rendelnie kellett valamit.
- Une bouteille de vin rouge. - válaszolt a pincérnek, majd újra a képek felé fordult.
Utcák, parasztok és polgárok, épületek, tájak… Tájak napsütésben és éjszaka, utak és fák, nádasok, mocsarak.
A pincér közben meghozta az üveg vörösbort, a festő öntudatlanul töltött, ivott, és csak nézte, nézte a képeket összeszűkült szemmel.
Nőalakok, szobabelsők, csatajelenetek és városok… Az egyik képen összemosódó tónusokból alig kivehető házak, a másikon teljesen szokatlan, torz arcú alakok…
Ivott, közben tekintete járt egyik képtől a másikig, oda-vissza, fentről lefelé, jobbról balra, újból fentről le… Enyhe szédülést érzett. Körülvették a képek; színek, vonalak, formák kavarogtak benne.
Eszébe jutott az alkonyi látvány, amely a házból kilépve, induláskor tárult elé.
Újból elővette a rajzszenet, és a fehér vászon asztalterítőre rajzolni kezdett. Éles vonalakkal felvázolta a házakat, a járókelőket, aztán zsebkendője csücskét belemártotta a vörösborba, és lefestette a naplemente színeit. Először az erős vörös színeket, aztán egy kis vízzel higított a boron és a halványabb árnyalatok következtek.
Még dolgozott a képen, mikor harsány kiabálás riasztotta fel. A pincér közeledett hadonászva, vörös arccal.
Ahogy odaért, megragadta a festő karját és az asztalra mutogatott.
A festő magához tért révületéből és zavarában magyarul szólalt meg:
- De hát… én… festő vagyok! Művész! Ezt… megköszönhetik!
A pincér a magyar szavak hallatán egy pillanatig hökkenten bámult, majd szó nélkül elsietett.
Kisvártatva magas, vékony, harminc év körüli nő jelent meg, szőke haja kontyba fogva, ruháján látszott: nem az alkalmazottak közül való. Egyenest a festőhöz sietett, a pincér szolgálatkészen követte.
- Maga magyar? – szólalt meg enyhe francia akcentussal, de érthető, jó magyarsággal.
A férfi meglepve egyenesedett fel:
- Igen, az vagyok. Magyar festő… És ön?
- Én is magyar vagyok, félig-meddig. Magyarok voltak a szüleim, de már itt születtem. Ott, Magyarországon szokás az asztalterítőket össze… rajzolni?
A festő zavarban volt, zsebébe süllyesztette a rajzszenet, közben kezével megtapogatta néhány maradék frankját.
- Ne haragudjon, elragadott a… az… ihlet! De megtérítem! Ha nem kell Önnek a kép…
Az asszony mosolyogva ült le, intett a pincérnek, hogy elmehet, a furcsa vendégnek pedig, hogy foglaljon helyet.
- Semmit nem kell megtérítenie. Ez csak egy terítő, és ön magyar… Meséljen inkább, hogy kerül ide, és miért… miért akar festő lenni épp itt, Párizsban? Nincs valami rendes foglalkozása?
- Tulajdonképpen nem itt akarok megélni. Ide csak M. mesterhez jöttem, hogy a tanácsait kérjem. De már nincs itt, elutazott. Rövidesen én is visszatérek Magyarországra. Amúgy gyógyszerész vagyok. De festő leszek! – tette hozzá nekihevülten a férfi.
- És ott, ott majd megél a művészetéből? – kíváncsiskodott tovább az asszony. – Ne haragudjon, hogy ennyit kérdezek, de látta a falamon a képeket. Mind párizsi festők alkotásai. Festőké, akik néha betérnek hozzám egy tál ételre, én meg veszek egy-egy képet tőlük. Nem mintha annyira kellene, néha nem is tetszik, de nekik segítek vele…
- Ön tehát afféle művészetpártoló? Mecénás? – kérdezte élénken a férfi. – Aki segíti a szegény, tehetséges művészeket?
A nő elnézett a festő mellett, és csak néhány perc hallgatás után felelt:
- Mikor a szüleim idejöttek, befogadták őket. Segítettek nekik letelepedni. Szállást adtak nekik, míg nem találtak munkát… Sokat meséltek arról az időről. Én így viszonzom, amit értünk tettek…
A férfi az asztalterítőn levő képet nézte, ujjaival a rajz vonalait simogatta, úgy kérdezte:
- És… miért…
- Miért jöttek el, ugye ezt akarja kérdezni? – Az asszony megint hallgatott egy darabig, majd továbbra is a távolba nézve, halkan válaszolt:
- Ezt is a szüleimtől tudom. A szabadságharc… Apám katonatiszt volt… Talán épp ezért fogadták itt olyan szívesen, mert forradalmár volt. Ez a vendéglő a férjemé volt, de ő már meghalt. – Ránézett a férfira:
- Szóval, míg itt lesz, mindig szívesen látom egy ebédre, vagy vacsorára. – mondta, majd melegen megfogta a festő kezét. – Csak, mert magyarok vagyunk! – tette hozzá, nehogy a férfi félreértse a mozdulatot. – És jól gondolja meg, tényleg festő akar-e lenni. Ahogy mondtam, ismerek jó néhányat közülük. Tehetségesek is vannak köztük, de ők is szegények. Oly kevésnek sikerül! És akinek sikerül is, mennyi nélkülözés, szenvedés, kudarc vezet odáig! Olyan bizonytalan! Ha önnek ilyen jó foglalkozása van… Térjen vissza hozzá!
A festő felállt, ránézett az asszonyra.
- Köszönöm a tanácsot. – mondta halkan, de határozottan. – És a terítő…
- Hagyja már! – válaszolt mosolyogva a vendéglősné. – örülök, hogy találkoztunk! És ne feledje, mindig szívesen látom!
A férfi nem szólt többet, de ahogy az asszony ültében kezet nyújtott, könnyedén kezet csókolt neki. Annak a nőnek, akit nem is ismert. Önmagát is meglepte ez a gesztus, nem szokott kezet csókolni senkinek, de valahogy ez az asszony tiszteletet keltett benne jó szándékú józanságával, emberségével.
Aztán sarkon fordult és szó nélkül kisietett a vendéglőből.
Zúgott a feje. Nem annyira az italtól, inkább attól, hogy a vendéglősné akaratlanul is válaszolt ki nem mondott kétségeire.
Lassan lépkedett, kerülgette a járókelőket, akik nem ritkultak a késői órán sem.
Hűvös szél támadt, a férfi megállt, a szélbe fordította arcát, hogy kitisztuljon a feje.
Visszagondolt eddigi életére. A gyógyszertárra, ahol dolgozott, a felvidéki kisvárosra, ahol lakott, a csendes, nyugalmas egyhangúságra, amelyben napjai teltek. Mindezzel együtt járt a bizonyosság is: a következő nap mindig ott és ugyanúgy találja, mint az előző.
Néhány vízcsepp hullt az arcára. Csodálkozva nézett körül: egyre sűrűbben találták vízcseppek arcát, haját, nyakát.
A hűvös szél zápor előjele volt. A sötétben nem lehetett látni a felhőket, így mindenkit váratlanul ért az éjszakai eső. A kapualjak, kávéházak hirtelen megteltek.
A festő egy kirakat ernyője alá húzódott.
Kitörölte szeméből a vizet, és nézte, ahogy a járdán pattognak, szétfröccsennek az esőcseppek. Figyelte, hogyan tűnnek a sötétbe apró víz-sziporkák az utcai lámpa halvány fényköréből. De hamar elunta ezt a szórakozást, a kis dolgok soha nem ragadták meg igazán a fantáziáját. Megfordult, hogy megnézze a kirakatot, amely előtt megállt.
Elegáns ruhák közt sárga, villás szárnyú papírpillangók lógtak füzérekben az üveg mögött.
A festőt a ruhák nem érdekelték, a de a pillangókon megakadt a tekintete. Megbabonázva bámulta a dekorációt. Gyermekkori emlék rémlett fel előtte: bokrokkal övezett kis réten guggolt, és egy sárga lepkét próbált megfogni. Épp olyat, mint amilyet a kirakatban látott. A lepke mindig odébb lebbent, de csak egy kicsit odébb. Virágra, fűszálra, levélre, ágra… mindig egy-két lépés távolságra. Mintha nem akarta volna otthagyni a rétet, ahol élt.
Végül sikerült elkapnia a pillangót, de a hirtelen mozdulat közben a törékeny test megsérült, és a lepke kisvártatva elpusztult. Elpusztult, mert nem ment el…
- Ha mindjárt elrepül, messze onnan, tovább élhetett volna - mormogta révülten a festő.
A felismerés oly hirtelen jött és olyan erősen, hogy elhomályosított minden addigi véleményt, rossz előjelet. A jelentéktelen gyerekkori élmény új értelemben tűnt fel előtte, más dimenziót nyitott. Döbbenten érezte, hogy választ kapott kétségeire. A jelenben akart megerősítést, útmutatást, de a múltban talált… Bűvölten állt a kirakat előtt, és hagyta, hogy a bizonyosság szétáradjon benne.
Aztán kilépett az esőre és határozott léptekkel megindult vissza, a szállására.
Mégsem hiába jött hát Párizsba…

Egykor, most és…

Ritkás pálmaliget nyújtott csekély menedéket a téglavetőknek. A nap függőlegesen tűzött, a hullámzó homok sárgája összeolvadt a remegő sugarakkal.
Majdnem valamennyi munkás árnyékba húzódott pihenőre, már csak ketten igyekeztek a szárító irányából. Egyikük alacsony, széles vállú fiatal férfi volt, ruházata egy fejkendőből és ágyékkötőből állt. Kezét, lábát, mellét száradt sárfoltok borították, melyeket menet közben próbált ledörzsölni magáról. A másik hosszú kötényt viselt, kendőjét úgy hordta, hogy arcából keskeny csík maradt szabadon. Bár igyekezett a másik után, mégis el-elmaradt néhány lépésre. Mozgásából látszott, már nem fiatal.
A fák árnyékának sötétebb sávja éles vonallal vált el a napsütötte homok vakító végtelenségétől. Az utolsóként érkezetteknek alig jutott hely. Felsőtestük még védve volt, lábukat azonban bele kellett fúrni a homokba, hogy testüknek azon a táján is némi enyhüléshez jussanak.
- Sosem lesz ennek vége. Addig hajtanak minket, amíg beledöglünk. – sóhajtott a fiatalabbik, mikor végignyúltak a tengődő fűcsomókon. Az idősebbik kendőjével halántékát, mellét törölgette. Hallgatott.
A fiatal tovább dohogott:
- Pedig nem vagyunk rabszolgák. Szabad népként, szabad akaratunkból érkeztünk ide egykor!
Társa továbbra is csukott szemmel, némán feküdt. A monológ folytatódott:
- Mi is szabadok vagyunk, mint azok ott, akik őriznek, hajtanak minket, és még az árnyékot is sajnálják tőlünk. – mutatott a fiatal munkás az őrökre, akik a fák védelmében, gyékényfonatú tetők alatt hűsöltek.
Az öreg, még mindig csukott szemmel, végre megszólalt:
- Szabadok?
A másik kapott a szón és felélénkülve szőtte tovább hangos gondolatait:
- Miért? Szerinted nem szabadok? Ha lejár a szolgálatuk, felváltják őket, pihenhetnek, ehetnek-ihatnak kedvükre. De igazán itt sem dolgoznak, csak dolgoztatnak. És ezért még pénzt is kapnak Hát nem szabadok?
Az öreg félkönyékre támaszkodva felemelkedett.
- Szabadok? – kérdezte újra elgondolkodva. - Mi a szabadság?
A másik értetlenül nézett rá.
Az öreg visszafeküdt és folytatta:
- Elmondok neked valamit, ami még gyerekkoromban esett meg velem. Azóta sokat töprengek rajta, de nem tudom megfejteni. Talán te, te még fiatal vagy. Vagy ha nem, majd te is elmondod valakinek.
- Rég volt, amikor még nem fogtak munkára minket. Táborunk élte mindennapi életét, végezte mindenki a rá szabott munkát, ahogy az Úr rendelte. Egyszerre sűrű porfelhő közeledett. Gyorsan haladt felénk, időnként fémes sugarak visszfénye tört át rajta. Hamarosan zajt is hallottunk: kocsik zörejét. Az asszonyok letették vizeskancsóikat, elhallgattak a kézimalmok, mi, gyerekek csapatokba gyűltünk és vártunk. Valami szokatlan készült.
Kis idő múlva két harci szekér hajtott végig a táboron. Az elsőben katonák voltak, és bár akkor még nem őriztek minket, megismertem: a fáraó katonái. A másodikban sötét bőrű, egyszerű ruhájú kocsihajtó mellett fiatal, világos bőrű férfi állt, aki a fáraó színarany jelvényeit viselte.
Csend volt a táborban, míg a látogatók a legnagyobb sátor elé értek. A díszes ruhájú fiatal férfi leszállt, megállt a sátor előtt. A kocsik zajára megnyílt a függöny, Atyánk lépett ki rajta fényesre kopott, hosszú botjára támaszkodva. Megállt a vendég előtt és várta, míg az érkező szól elsőként.
- Hívattál, atyám – szólt a vendég és fejet hajtott, mire megcsörrentek fénylő aranydíszei.
- Igen, hívattalak József, mert elköltözöm…
- Végre! – vágott az öreg szavába a fáraó embere. - Már rég mondtam, hogy nem itt, a pusztaságban lenne a helyetek…
- Nem. Nem erről van szó. – állította le az öreg a fiát egy kézmozdulattal. – Gyere, üljünk le, mindjárt megérted.
Tehát József! - örvendeztem magamban. - A fáraó jobbkeze, a helytartó! Még soha nem láttam, de hallottam róla. Azt is neki köszönhetjük, hogy itt vagyunk…
Atyánk a sátor nyugati oldalához vezette vendégét, ahol állatbőrök voltak leterítve. Leültek és hosszan hallgattak. Mi türelmetlenül, izgatottan vártuk, hogy történjen valami. Máig sem tudom miért, de elhatároztam, minden szavukat megőrzöm. Talán azért, mert olyan rendkívülinek tűnt, hogy a fáraó helytartója meglátogat minket. Én, gyerekként még nem fogtam fel, hogy az igazi csodát nem a fáraó jelvényei jelentik, és nem is az, ha hordhatja őket valaki.
Sokáig ültek némán egymás mellett, az apa és József, a fáraó helytartója. A nap lassan kezdett lenyugodni. Már csaknem elsomfordáltunk csalódottan, mikor Atyánk kinyújtotta kezét a horizont felé. A távolban a piramisok hatalmas fekete tömbjei lebegtek az alkony vöröslő fényében.
- Vajon meg tudták állítani a nagy Változást, ami a végtelen természet lényege? – szólt Atyánk, elnézve a messzeségbe. – Nem, azt nem. Csak az időt. Az időt, amit az ember hozott létre, és beosztotta napokra és évekre, hogy kijelöljön magának egy kis részt a végtelenből. Mert véges az ember, míg az anyag kínálta csapdákból kitörni nem bír. Az ember legnagyobb rabtartója önmaga. Míg leláncolja magát a kapzsiság, a hatalomvágy láncaival, addig csak az általa létrehozott idő szűk körében mozoghat, mert ezeknek a vágyaknak maga az idő szab határt. De ha el tud szakadni az anyagtól, részese lehet a Végtelen Változásnak mindörökre. Akkor lesz igazán szabad. – elhallgatott, és ránézett fiára, vajon érti-e. Mivel József nem szólt, az apa folytatta:
- Nem általad marad fenn nemzetségünk, csak azért mondom mindezt el neked, mert te vagy a legmagasabban közülünk, a te szavad hallik legmesszebbre. Add tovább ezeket a gondolatokat, ha én elköltözöm. Azt akarom, hogy szabadok legyetek. Egyszer majd, talán, mindenki hallgat ezekre a szavakra…
Az öreg téglavető munkás elhallgatott. Fiatal társa tűnődve szólalt meg:
- Mást nem mondott atyánk?
- De mondott. Még sokáig beszélgettek, csak már nem emlékszem rá, mit. Ezek a szavak viszont megmaradtak bennem, és most elmondtam neked is.
- Én sem értem e szavak értelmét. Ha szabad akarok lenni, át kell lépnem az időt? De hisz az egyiptomiak is ugyanabban az időben élnek, mint mi, mégis szabadok. És egyáltalán, hogyhogy az ember alkotta az időt? Ki az, aki kitalálta és mikor? És hogy én tartom rabságban magam? Engem az egyiptomiak tartanak fogva… Én ezt nem értem…
- Én sem… - szólalt meg újra tűnődve az öreg.
A fiatalember hallgatott, mint aki rágódik valamin, aztán azt mondta:
- Nem értem. De talán a mi fiaink, az én fiam… - elharapta a szót. Az öreg tágra nyílt szemmel emelkedett fel:
- A fiad? Neked fiad van? De hiszen a fáraó…
- A fáraó elvehette a szabadságomat, de a fiamat nem! A fáraó nem isten! Az Úr csodát tett! – tört ki az indulat a fiatal munkásból.
- Csodát? Pont veled? – kérdezte az öreg hitetlenkedve.
- Igen. Azt hiszem, csoda volt. – folytatta higgadtabban a fiatalember. – A fiam az egyiptomiaknál van. Ők nevelik. Nevet is ők adtak neki: Mózesnek hívják.
Letépett egy sárgás fűszálat és elgondolkodva morzsolgatta ujjai közt.
- De hiszem, hogy egyszer visszatér közénk, mert közülünk való. Akkor én is elmondom neki… Ahogy te most nekem. Talán ő megérti.
A feltámadó szél finom homokot szitált, az őrök lovai türelmetlenül rázták fejüket. A nap lejjebb szállt, enyhült a hőség. Felhangzott az őrök kiáltása: folytatni kellett a munkát. Az emberek lassan feltápászkodtak és elindultak vissza az agyagosgödrök felé. Ugyanúgy, ahogy oly sokszor azelőtt.

Koczka István

A FENYŐFA MELLETT /Az első karácsonyunk emlékére/

A fenyőfa mellett,
az ünnepet várva,
már béke, boldogság
borult a világra.

Együtt voltunk ketten,
egymás szemét nézve -
boldogság csillogott
mindkettőnk szemébe'.

Csodálatos volt ott
akkor az együttlét,
hiszen érezhettük
egymás közelségét.

És úgy kézen fogva,
szívünk együtt dobban,
a jövőt fürkésztük,
lehet ez még jobban?

Mi hittük, hogy lehet,
bizakodtunk, várva,
beteljesül kettőnk
hőn óhajtott álma.

MEDITÁCIÓ II.

Az évek rohannak,
úgy elszállnak,
az emlékeink is
haloványak.

Elmentek közülünk
bizony sokan,
létünk itt nekünk is
bizonytalan

Csak reményünk van, és
ami éltet,
tudunk még szeretni,
kell az élet.

Kovács Krisztina

AMIT AKARSZ...

Amit akarsz, én olyan vagyok.
Ha akarod komoly, ha akarod bohó,
Ha akarod türelmes, ha akarod mohó,
Ha akarod szomorú, ha akarod vidám,
Ha akarod nincs, ha akarod van hibám,
Ha akarod nevetek, ha akarod sírok,
Ha akarod hallgatok, ha akarod visítok,
Ha akarod beszélek, ha akarod hallgatlak,
Ha akarod nevettetlek, ha akarod meghatlak,
Ha akarod bíztatlak, ha akarod fékezlek,
Ha akarod mesélek, ha akarod kérdezlek.

Amit akarsz, én olyan vagyok.
Ha akarod szelíd, ha akarod érzéki,
Ha akarod forró, ha akarod sarkvidéki,
Ha akarod boldog, ha akarod szomorú,
Ha akarod béke, ha akarod háború,
Ha akarod szaladok, ha akarod várok,
Ha akarod föld alatt, ha akarod égben járok,
Ha akarod simítlak, ha akarod ütlek,
Ha akarod hűtlek, ha akarod fűtlek,
Ha akarod hívlak, ha akarod küldlek,
Ha akarod futok, ha akarod űzlek.

Amit akarsz, én olyan vagyok.
Ha akarod gyengéd, ha akarod vad,
Ha akarod szabad, ha akarod rab,
Ha akarod óriás, ha akarod apró,
Ha akarod élénk, ha akarod fakó,
Ha akarod megöllek, ha akarod éltetlek,
Ha akarod megbántlak, ha akarod kérlellek,
Ha akarod megvédlek, ha akarod támadlak,
Ha akarod tagadlak, ha akarod vállallak,
Ha akarod eltűnök, ha akarod szeretlek,
Ha akarod szeretlek, szeretlek. Szeretlek.

Ha akarod olvadok, ha akarod megfagyok,
Ha akarod minden, hisz ez mind én vagyok.

Kurdi Imre

A LEGSZEBB VERS HELYETT

A legszebb versre készülök - MIÓTA
Kezed mióta elalvó nyírfaág
Mióta csöppen asztalomra méz
Mióta nem vagy más világ

Néha azt hittem Istennel beszélek
megszólítanom mégsem adatott
az a beszéd nem szavakból állna
nem lennének benne mondatok

A várost jártam tegnap épp mikor
(ezt még azért elmondhatom talán)
hirtelen egy neonfelirat
ragyogott föl egy régi ház falán -

ki is húnyt rögtön Azóta tudom
nem írom meg a legszebb versemet
mert az a vers visszatér a csendbe
amiből vétetett

EGY NEMLÉTEZŐ NARANCS

Így képzelem:
egy bonyolult csomót
bogozol türelemmel
vagy felcsavarsz és válladra vetsz
egy szőnyeget
Vagy inkább egy narancs legyen
ahogy megeszed
egyik gerezdet a másik után
Vagy még inkább ahogy
gerezdenként összeraksz
egy nemlézető narancsot.

TÖREDÉK EGY MEGÍRATLAN VERSBŐL

Hazafelé menet éjszaka
eszembe jutottál még egy pillanatra
talán éppen
a Váci úton de ez most mindegy
nem játszik szerepet
elindult bennem ez a vers és valószínűleg
nem fog megérkezni nem sikerül
a végére járnom elakadok
elakadunk és elakad
az éjszaka is leülepszik
köréd és körém reggelre megint
nyirkos lesz a ruhám
és ködszagú - átmeneti évszak mintha turisták lennénk
itt már évek óta
szóval
marad a vers épp csak
elakad
megíratlanul

Káldi Géza

A SZŐLŐFÜRT

A Nap leheletét,
eső, harmat cseppjét,
gazda gondosságát,
a vulkán tűz nyomát,
simogató szelet,
metsző-kötő kezet,
termőföld humuszát,
ásó, kapa hangját,
kicsi méh döngését,
madarak énekét,
vadvirág sóhaját,
villám suhintását,
égzengés robaját,
Balaton hullámát,
harang zúgó szavát,
Hold sápadt karéját,
csillag ragyogását,
kék ég hamvasságát,
a szép lány mosolyát,
legény kacsintását,
az ízt, az illatot,
a nótát, a táncot
őzi e tőn lévő
gyönyörű fürt szőlő.

SZEPTEMBER

A fák lomb-ecsetje
Őszi színbe mártva,
Piros a szömörce
Sárgul a vén hársfa.

Hajnali köd-várba
Rejtőzik a meleg,
Minden csupa pára,
Látszik a lehelet.

Megfáradva ballag
A Nap is az égen,
Délidőben fűt csak
Néha, jókedvében.

Elfogy a madárdal
A szarvasok bőgnek,
Ökörnyál-vitorla
Feszül már a szélnek.

A hulló makk táncol
A nyirkos avarban,
Gesztenye a dobos
Termés-zenekarban.

Sötét eső-felhők
Siratják a nyarat;
A színes mezőkből
Hervadó táj marad.

Majer Ferenc

A KALAP

Békefi bácsi, az egyik jó ismerősöm mesélte el a következő érdekes esetet.
Hát tudja mester úr – kezdte a történetet, - az úgy volt, hogy nagy betegségben szenvedett az egyik jó komám. Szegény már hónapok óta nyomta az ágyat. Amikor tehettem, el is látogattam hozzá, hogy szomorú helyzetében megvigasztaljam.
A múlt hét csütörtökjén is voltam nála, de már vasárnap estefelé újra üzentek értem. A komámasszony átküldte hozzám Sárikát, a nagyszülőkhöz legjobban ragaszkodó unokát. A kislány sűrű könnyhullatások közepette mondta el, hogy az elmúlt éjjel nagyon rosszul volt a nagypapája. Ha tehetem, menjek át hozzájuk, mert attól tartanak valami nagyon szomorú eset következik be nemsokára; megtörténhet, hogy fekete gyász borul a házra.
Nem is késlekedtem, mentem vele azonnal. Mire odaértem, szegény jó komámuram bizony már a végét járta. Meg sem ismert amikor beléptem, már csak a szoba gerendáit, meg a fehérre meszelt falat nézte szüntelenül, szeme elrévedezett a nagy semmiségbe. Pár perc múlva fehérré vált az orra hegye, egyszer-kétszer még nyöszörgött szegény, a száját meg-meg nyitotta, mintha szólni akarna búcsúzóul valamit, de már nem tudott. A szeme elhomályosult és kiadta a lelkét.
Jónéhányan voltunk a szobában. Idős asszonyok és fiatal gyerekek nézték a halottat sajnálkozva, és hangosan imádkoztak a lelki üdvéért, egymásután morzsolgatva a rózsafüzére gyöngyszem golyóit az ujjaik között. A komámasszony is remegő ujjakkal imádkozott, zokogott a szomszédokkal együtt. Közöttük én voltam egyedül javakorabeli férfiember, nekem jutott hát a feladat, hogy mindenben intézkedjem.
A komámasszony megkért, hogy segítsek felöltöztetni az urát, mielőtt megmerevedne. Így is történt, minden a kívánsága szerint. Utána megittam egy-két kupica pálinkát és készülődtem hazafelé. Már az ajtónál álltam, amikor eszébe jutott, hogy a többször hangoztatott hálás köszönömszépenek után valami kézzelfogható tárggyal is honoráljon, vagyis megajándékozzon a végzett szolgálatokért.
Odament az almáriumhoz, nyikordult az ajtó és jött felém egy nagyon jó formájú, fekete nyúlszőr kalappal a kezében, mondván:
- Ha meg nem sértem komámuramat, a sok segítségért megajándékozom szegény megboldogult iramnak az ünnepi kalapjával, ha elfogadja.
Erre én a következőket válaszoltam:
- Kedves komámasszony! Engem ajándékokkal még az életben soha nem sértett meg senki.
Köszönettel veszem és elfogadom.
El is vittem haza a kalapot és másnap, amikor a kezembe vettem, nagyon ismerősnek találtam. Forgattam, tapogattam, néztem a belsejét és amint a belevarrt bőrbetétre tekintettem, mégy a lélegzetem is elállt, úgy megdöbbentem. A bőrbe B. L., vagyis a saját monogramom volt fémbetűkkel beleütve.
Tüstént átvillant az agyamon, hogy ejnye, ez az a kalap, amit a sümegi vásáron vettem ezelőtt huszonöt évvel és még abban az évben a Horváth-kocsmában az iparosbál után ellopták tőlem. Úgy látszik az én kedves jó komám volt akkor a tolvaj.
A tárgyilagosság kedvéért még megjegyzem, hogy a kalapot az elmúlt huszonöt év alatt sohasem láttam a fején.

A MÉLTÓSÁGOS ÚR GÓLYÁI

Doktor vitéz és nemzetes Petneházy Antal, magyar királyi szolgálaton kívüli vezérkari ezredes, volt iparügyi államtitkár, az épülőfélben lévő ajkai Timföldgyár és Alumíniumkohó igazgatója vidáman, mosolyogva lépett ki az általa eredeti finn módszer szerint építtetett szauna fürdőházából, ami a vállalati lakótelep uszodája melletti kabinsor végén volt elhelyezve.
Az öregúr az összes szabadidejét itt töltötte. Lehetett tél, vagy nyár, hideg vagy meleg, neki mindegy volt, minden nap igénybe vette a fürdőt, ahol nagyon szeretett tartózkodni. A felmelegített és vízzel locsolt kövek által fejlesztett gőz és testének gyenge nyírfagallyakkal való rendszeres csapkodása, meg utána a jéghideg vízben való úszás edzetté és makkegészségessé tette az öregurat, így joggal gondolt arra a lehetőségre, hogy majd a százéves kort is túlhaladja.
Úgy is nézett ki, mint valami birkózó bajnok. Nem magas, de nagyon izmos teste, rövid vastag nyaka és szittya-magyaros gömbölyű feje volt, mandulavágású szemei meleg tekintetet sugároztak. Ha kint járt a levegőn, állandóan kalapot hordott és nagyon szeretett szivarozni. Egy szivar a szájában, egy szivar a füle mögött és még egy harmadik is mindenkor a vadászkalapján lévő sodrott zsinór alá volt tűzve. Mindig csak így lehetett látni a kissé bogaras méltóságos urat.
Most is így várta a parádés kocsisát, Feri bácsit, aki azzal volt megbízva, hogy egy gólyapárt telepítsen a kaszinó előtti kis dísztó partja mellé épített csonkatorony-szerű épület tetejére.
Nem is kellett a Feri bácsira egy percet sem várni. Tudta ő mi a rend, megszokja azt az ember katona korában. Alighogy a szaunát elhagyta az igazgató, máris ráköszönt.
- Adjon az Isten jó napot, erőt, egészséget méltóságos uram!
- Jó napot kívánok, - viszonozta a köszönést Petneházy. – Na mi van a gólyákkal Ferenc?
- Meghoztam őket méltóságos uram.
- Mutassa!
- Itt vannak a zsákban.
- Fiatalok?
- Igen.
- Miből gondolja?
- Mert világos a csőrük, meg a lábuk!
- Na jó, itt a száz pengő, akkor csak tegye fel szépen a fészekbe őket.
- Nagyon szépen köszönöm, igenis méltóságos uram.
- Mennyi békát fogtak a számukra?
- Talán még százat is méltóságos uram.
- Na itt van még egy százas, ebből meg tisztességesen fizesse ki a békafogókat!
Dénes Feri bácsi máris indult, hogy a parancsot teljesítse. A kaszinó előtti térre igyekezett, ahol a platánfák árnyékában lévő díszcserjéktől és virágágyaktól körülvett kis tó partján magasodó, nagy kövekkel kirakott építmény volt. Ennek a tetején, egy kocsikeréken lévő, gallyakkal, rőzseágakkal kirakott mű gólyafészek állott. Ebbe helyezte a nagy vesződséggel összefogdosott gólyafiókákat egy jó hosszú létra, meg a közelben tartózkodó néhány iskolás gyerek segítségével. Még néhány békát is sikerült beletenni a fészekbe. A többit a tóba engedték.
A távolból Petneházy éberen figyelte az eseményeket egy katonai távcsövön, ami egészen közelről mutatta a madarak otthonos viselkedését. Megdöbbent, amikor az egyik gólya a magasba szállt és igazán csak akkor nyugodott meg újra, amikor egy-két kör megtétele után nagy szárnycsapásokkal visszatért párjához. Úgy látszik, csak arra az időre hagyta ott, míg az a csőrével rendbeszedte a fészket. Amikor az egyik gólya szájában megpillantott egy békát, megelégedve, boldogan dörzsölte össze mindkét tenyerét. Nem is ment el a villája teraszáról napnyugtáig, nagy élvezettel nézte, bámulta a madarakat, amelyek látszólag egészen otthon érezték magukat.
Dénes Feri bácsi is nagyon örült a bizarr ötlet sikeres megvalósításának. Büszke volt a tudományára és magabiztosan, felemelt fővel sétált a parkban, kitartó figyelemmel kísérte a gólyapár minden mozdulatát. De aztán eljött az este és lassacskán egészen besötétedett. A gólyákat sem lehetett látni, az emberek is nyugovóra tértek. Amikor másnap hajnalban Feri bácsi odasietett a parkba, hogy a gólyákat megtekintse, tátva maradt a szája, a madarak nem voltak sehol. Elszállt a sötétség és vele a gólyák is tovatűntek.

Makovecz Gyula Péter

A SOROK SORSA

Haladok a homokon,
olvadó nyomokon
omladozó tornyokon,
zordon ormokon,
monoton gondokon.

LÁNGOLJ!

Ágak, gallyak égnek,
A lángok égig érnek,
Megperzselik a felhőket,
A Napkoronáig nőnek.

Gyufa serceg, papír lobban,
Holdvilágnál sokkal jobban
Fénylik. Harap a nyelve.
Zabálna, falna, nyelne.

Lángolj! Égj! Tisztulj!
Velük a rossz is pusztul.
Tüzet fog erdő, tenger,
Mező, folyó, állat-ember.

Fényben úszik az ég,
Hamarosan az is elég.
Egyetlen szín lesz a fekete.
Ünnepelhet a győztesek vesztese.

Osváth Imre

Emlékezés Molnár Gáborra

A felnőtt kisdiák elindul a tarka képen,
valóságot keresni a nagy mindenségben.
Űzi hajtja, vére, vadásszenvedélye,
dicsőséget hozni egy elfeledett népnek.

Nimródok ősi vére buzog szívében,
választ adni az elnyomott szegénységre.
Kiemelkedni, mint léggömb szállani,
nem tudni hova, miért, csak tovább állani.

Kiben ősi vér csorog, azok mutatnak
példát, jövőt, másoknak holnapot.
Nem feledve bölcsőt ringató Óbudát,
nagy szülőket, csingervölgyi bányát.

Hajó indul a tenger kék vizén,
messze Brazil, Belem felé.
Kiélni vágyát, szenvedélyét
a veszélyekkel teli őserdők mélyén.

Mint süvöltő szelek nyilai az időnek,
ránk hagyott naplói, küzdelmekről beszélnek.
Magára hagyta az akkori haza,
veszélyes munkájának díszoklevél a jutalma.

A mattó mélyén szabadnak érezte magát.
Megismert egy szabad, de szegényebb hazát.
A szegénységgel azonosulni tudott,
becsülték is érte a magyar Gavrilót.

Mennyi vágy volt benne, cél, hit, titok.
Az őserdő drága árat kért tőle,
mit vadonától elrabolt.
Sötét éjbe zuhantak napjai.

Elindult ő, tele tűzzel, hévvel
ismeretlenbe, dacolva veszéllyel.
Örvénybe szállt, járva pokolban, égben,
példát mutatni ifjak ezrének.

E hazát elhagyta sok fia.
Dicsőséget hozva másoknak.
Molnár Gábor Brazíliában keresett kalandot,
de ott is, mindig Csingervölgyről álmodott.

Az emberi sors valahol íródik,
s egy életút kirajzolódik.
Hősünk utat mutat a jelennek:
az erős akarat acélnál keményebb.

Múltból a jelenbe

Itt születtem,
most 80 évesen
ide visszatértem.
Bár e falut majd
várost, mindig szerettem.
Nem lehet érzésem elmondani
szóval, szerettem volna
korábban itt lakni,
némán egy falombban.
Nézni a nyüzsgő
emberek menését,
fák, parkok szépségét.

Most öregesen élve,
magam mögött hagyva
elmúlt világot,
ablakomból nézem
a sokaságot, a tóparti
sétányt, a kerékpárost.
Élvezem a város, lüktető
zaját, a panelok
egyforma némaságát.

Nem keresem a fiatalság
titkát, sem kevesebbet,
sem többet, csak
lelkem nyugalmát.
S visszaidézni,
a gyermekkor varázsát.

Tóparti séta

Sétáltam át a ligeten,
vadkacsák úsztak a vízen.
Ők is pihenést találtak a tóban,
szél ringatta hullámokkal.
A látvány, nyugtatóan hatott.
A csend, a fűzek suhanó
hangja oly andalító.
A nád zizegő rezgését
elnyomta gyermekkacaj,
s mind ez a sétálóknak
belső nyugalmat ad.

Őrház

Ajkai vasút állomásnál őrház,
ott lakott anyai nagyapám.
Nála húzta meg magát a család,
míg munkát keresni járt apám.

Itt nevelkedtem három éven át,
álomba itt ringatott a vonat kattogás.
Jöhetett gyors, személy vagy teher,
édes álmomat egyik sem vitte el.

Alig két éves múltam tán,
karjára vett nagyapám,
kezembe piros zászlót nyomott,
együtt vártuk a vonatot.

A személyből integettek felém,
a mozdonyvezető tisztelgésre
emelten kezét, én zászlót lengettem,
a szabályzat szerint.

Az élet vonata másfelé vitt.
Ismeretlen vidéken új állomás várt.
Zakatolt vonatom változatos tájon,
de a zászlót nem adtam át.

Reviczky Krisztina

A kertben

Mikor fáradtan öntöztem a kertet
és néztem, hogy oszlik a hűs permet,
arra gondoltam, ÉN mást nem éltetek,
hiába folyik el az életem.

Elnyíló virágok illata szárad utánam,
és nosztalgiával nézem
a forró levegőt.

Már 20 évesen is öregedtem.
Nem vágytam,
csak langyos kőre az alkonyatban.

A magányom olyan, mint a
hiába igyekvő galamb a rajban.
Lemarad, és szép lassan
elmerül a lenyugvó napban,
de előtte megázik még
egy nyári zivatarban.

Eszterlánc

Cérnaszálon lógunk,
mint a gyertyák
kanóc-élete.
Mint a törvényszerűség,
hogy a sorompónál megállunk.
Cérnaszálon,
mint a karácsonyfán
a kedvenc gombjaid,
a kedvenc napjaid,
a kedvenc cukraid.
Lógunk. Csak úgy

Mozdulat

A tenger lágyan simítja a partot,
mint a levegőt a fehér sirályok,
ahogy a szél a hintázó kislányok
haját, ahogy szemed simít, amikor
kipirult arccal, álmosan eléd állok.

Múlás

Ez a tavasz első napja.
A galambok szárnya
széllé porlad, ahogy
röpülnek a kémény körül.
Hangjuk beléd ivódik, mintha
örökké köröznének ott
belül. Suhogva, értelmetlenül.

Szabó István András

ELMARADT TALÁLKOZÁS

Azon a reggelen az öreg Oláh Péter már harmadszor ébredt arra: "ma meghalok". Mindent elrendezett maga körül, illendően. Az éjjeli szekrényen a maréknyi gyógyszer között hidegen csillogott a víz, amint a ráncos kezek belekapaszkodtak a pohárba. A benti időjárásnál zordabb csak odakint lehetett, ahol a szilvafát cibáló szél táncoltatta a havat. A dunyhák között megbúvó öregembernek zavaros gondolatok kavarogtak a fejében, az elérkezettnek hitt végzet előtt. "Ilyenkor meghalni sem jó; előfordulhat, hogy a szomszédok napokig rám sem nyitják az ajtót." - gondolta. A sóhajt a kövér macska türelmesen hallgatta a másik ágyon. Régen elhalt belőle az akkor még fiatal asszony, így azóta macskák tanyáznak benne. "Bizony régen volt az már..." - dörmögte a beesett arcú, borostás özvegyember a figyelő zöld szempárnak.
- Nekem semmihez sem volt szerencsém. A gyerek korán meghalt, két éves sem volt. Akkoriban azt mondogatták a faluban: "Nem tudott vele bánni az asszony". De hamar utána ment ő is. Sokan megszóltak, miért nem nősültem újra. Mind a házat akarták.
- Nem értett engem soha senki. Bolondnak tartanak. A magamfajta emberre szeretnek mondani. Egyszer azt mondta valaki: " Jó az ilyennek, se kutyája, se macskája".
Az állat mintha megérezte volna, hogy róla van szó, s tekintetét a gazdára emelte. A pici ablakot megzörgette a szél. Az öregember szíve összeszorult, mintha többé ki sem akarna nyílni. Hányszor elképzelte a napot, amikor valaki megáll az ajtóban s alig hallhatóan azt mondja: "Most érted jöttem". A sokszor kívánt órát, percet most mégis késleltette volna. A látomás és valóság képe mind közelebb ért egymáshoz, s egybefolyva kavargó összevisszasággá lett. A szoba ritkuló levegőjében az ágy lakója idegesen hortyogott, nem tudva mi történik körülötte. Gyertyák pislákoltak a langyos szélben, s a folyosón igyekvők elszórták ruháikat, hogy visszaküldjék a bejárat felé. Évek teltek el nyomtalanul.
"Milyen különös, de mégis más mint gondoltam..." - suttogta. Hirtelen világos lett. Egy pillanat választotta el a szűk folyosótól és a nehéz tölgyfa ágytól, de a szemét nem merte kinyitni. A vén macska dorombolására csak a dunyha szuszogása válaszolt.
- Figyelsz ! - förmedt barátjára a még mozdulatlan ember, aztán lassan előreemelte a fejét és tovább mondta. A beszédtől elfáradva nekidőlt a magas párnának, de nem hagyta annyiban. Az óra dél felé járhatott, de a téli nap mintha tovább hajtotta volna.
- Jó lenne, ha nem csak ketten lennénk. Már a lakókban sem lehet bízni, meg aztán ilyen öreg házba senki sem költözik. Beszélhetnek a szeretetházról, hogy ott mennyivel jobb, akkor sem megyek máshova meghalni. Elbotorkálgattam eddig is.
A macska megelégelte a dolgot és bársony léptekkel ment a kijárat felé.
Az öregember lassan kikászálódott az ágyból, hogy kinyissa az ajtót. Keze nehezen találta a gombokat, meg a kampósbot előteremtése sem volt könnyű. Elmúlt egy óra, mire elindult az éthordóval az udvaron át a kapu felé. Lábnyomokat látott kirajzolódni és egy árnyat, mely mind nagyobbra nőtt a hóban. Felkúszott egészen a ház falára, hogy bepillantson az ablakon, kiadó szobát kutatva.
A hóesésben a kertvégi fák összehajoltak, hogy láthatatlanná tegyék az idegen alakját, aki már feléjük vette útját. Közben az öreg Oláh Péter óvatosan fordította a zárat és maga sem értette, hogyan sikerült kitérnie a látogató elől.

Z.K. KÜLÖNÖS ESETE

Z.K. konzervgyári munkás ugyanolyan szorgalommal dolgozott, akárcsak húsz évvel ezelőtt, amikor fölvették a gyárba. Egyhangú, kimért mozdulatokkal rakosgatta a kupakot az üvegre, melyből bódítóan szállt föl az ecetgőz. Az üvegek hangosan zötyögtek a szalagon, emiatt a mellette üldögélő munkatársaihoz csak ritkán szólt. Szűkszavú ember hírében állt. A munkakönyvébe bejegyezték: "csendes, megbízható, régi dolgozó". Főnökei utasítását azonnal teljesítette, amiért a többiek kicsit jámbornak is tartották. Z.K. mindig törekedett arra, hogy közvetlen főnökének, a vékony, vörös hajú embernek a kedvébe járjon. Gyakran figyelte a mogorva férfi arcvonásait, egy-egy rövid parancsát.
Az évek lassan, kimérten, egyszóval unalmasan teltek. Z.K. naponta fölkelt, dolgozott, buszozott, legtöbbször aludt, vagy nézegette az ablakon átsuhanó szőlőket. Miközben hétfőn reggel a társai a vasárnapi gólokról vitatkoztak, ő félrehúzódva öltözött és elsőként sietett a futószalaghoz. Éppen a gépet indította a megszokott mozdulattal, amikor a főnöke magához intette és közölte vele: a mai naptól a másik gépen kell dolgoznia. Az alacsony negyven év körüli ember szíve hirtelen összeszorult. Mélyen maga elé nézve tűnődött; miért neki kell mennie, hiszen tíz éve lesz szeptemberben, hogy egy gépen dolgozik. Ősz haját idegesen húzogatta kopaszodó homlokán, aztán bánatosan elindult az új munkagép felé. A falióra csak ritkán ugrott előre, még lassabban Z.K. órája. Keserűen rakosgatta a kupakokat, amikor különös ötlete támadt. "Mi lenne, ha belebújnék egy üvegbe?" - fordult magához a furcsa kérdéssel. "Azután már hiába keresnének !" - gondolta.
Óvatosan körülnézett, s látván a többiek elfoglaltságát, gyorsan belebújt egy ötliteres konzerves üvegbe. A fedéllel gyötrődött, amikor arra járt a vörös, vékony ember. Z.K. minden porcikáját összehúzta, s így nem vette észre a jókora uborkák között. A következő pillanatban az üvegek elindultak zötyögő útjukon. Már nem lehetett kijönni az üvegből. Haragosan lökdöste a zöld színű uborkákat, amiért annyira szorították a lábát. Eszébe sem jutott, azonban hogy milyen kényelmetlen helyzetbe hozta utazótársait. Társai azon kérdésére,: "Miért utazol üvegben? " - sohasem válaszolt.
Z.K. gondolatai sokfelé kalandoztak és gyakran beszélgetett családtagjaival. A hangos úton többször megálltak, rövid pihenőre. Az utolsó állomáson vastag piros csíkot ragasztottak az üvegre, így többé nem kellett félnie, hogy valaki felismeri az uborkák között.
A megpróbáltatásokat Z.K. türelmesen viselte. Végül a nehéz üveget papírdobozba csomagolva egy áruházba szállították. Az üveg másnap már babák és konzervek társaságában a kirakatot díszítette. Z.K. helyzetét egyre elviselhetetlenebbnek érezte. Z.K. a tetőt felnyomni sehogysem tudta, a lábában már nem volt elegendő erő. Egyetlen reménye maradt, hogy valaki megvásárolja az üveget. Az ecetben aszalódott ember a kirakatból mindenkit látott, de őt nem vette észre senki. A kedve napról napra rosszabb lett. Néhány nap múlva egy idős néni megfogta az üveget, de nehéznek találván, visszatette a helyére. Az üvegház töpörödött lakójának egyetlen öröme volt, hogy már kényelmesen elfért.
Fájdalmasan nézegette a karácsonyi készülődést, amikor a bolti eladó egy vásárló szatyrába tette az üveget. Z.K. most már érezte, nincs messze a szabadulás napja. A táskából hamarosan a kamrába került. Izgalommal töltötte el a karácsonyi készülődés, a konyhai sütés-főzés. Lassan jött el az ünnepi este. A karácsonyfa felavatása után az ünnepi vacsora következett. A szépen terített asztal roskadozott a sok finomságtól. A család közkedvelt tagjának falánksága és a véletlen folytán az ötliteres üveget is felbontották. Z.K. is terítékre került. Szerette volna elmesélni, hogyan került az üvegbe, de akkora volt a nevetés, hogy szóhoz sem jutott. Fáradtan, vizesen, az uborkáktól megzöldülve, félénken álldogált a szoba közepén. Az ünneplők az egészet a konzervgyár vidám tréfájának, karácsonyi üdvözletének tartották.
A vacsora elfogyasztása után átöltözött és elindult hazafelé. Az utcák néptelenek voltak. Szaporán lépkedett a lámpák fényében és arra gondolt, a gyermekei már alszanak. Ahogy megérkezett, ruhástól ágynak esett és elaludt. Reggel ötkor az óra pontosan csörgött. Z.K. fáradtan ébredt. Táskáját magához véve, ruháját az udvaron megigazítva, fázósan elindult a buszmegálló felé.

Szamosvári Ágnes

FALAK

vonalat húztál
árkot is
talán valami
változik
talán a riadt
mozdulat
talán a fények
inganak

körbetáncolnak
napjaid
talán magányod
játszik itt
tűzben a pernye
játszik itt
szétfoszlik minden

pillanat
a falak
körbezártanak
ismétled mindig
önmagad:
táncok szorongás
mozdulat
fénycsonkok árnyak
napra nap

széttörnek sorban
napjaid
körbevettetnek
álmaid
az óra tegnapot
mutat
falaid bezárultanak

MINDÖRÖKKÉ

Szemedben
szemed árnyaiban
szemed táguló pupillakörében
kezedben
kezed ízeiben tenyered vonalnyi rémületében
ráncodban
arcod pórusaiban
a pórusokba szüntelen szivárgó
könnyben
csöndjeidben
a csöndek katakombáiban
klausztrofóbiáiddal küszködve
a rád omló időben
HALMAZATI
BÜNTETÉSKÉNT
mindig
önmagad írod:
Hogy a papír
ARCOD sebét takarja
hogy szemed
kezed
pórusaid
vacogása
a falnak fordított
görbe tükörarc
MAGÁNYA
kibírható legyen!

Mert
agyadban
MINDÖRÖKKÉ
a tegnappá vált
idő
a mindig
kattogás
a szüntelen elakadó
lemez
sercegése

most és mindörökké

(AMEN)

PROFÁN IMA

Uram, hallgass meg engem,
a szenvedőt,
mert eltévedtem a ködben,
és hasztalan panaszkodom,
már senki sincs
a Sion-hegy alatt.
Uram, hallgass meg engem,
a vétkezőt,
a létbe vetetten létezni kénytelent,
az örök zsidóként szenvedve menekvőt,
mert hangom a torok tornácáig se juthat,
mert nem Téged nem ismer,
Uram,
de önmagát.
Uram, zsoltáraid jól ismerem és felkavarnak
de nem jutnak el hozzám szavaid
igéid nem tudom nem érte
és hiába kiáltozom
Szent Bibliád
csak jelkép polcomon.
Uram,
megvallom félek önmagamban
mert kétéltű feneségek lakják testemet
nedveim lárvákat nevelnek
sejtjeim rákosan szétburjánzanak
a romlás virágzik véremben
gyomromból már pórusaim felé szivárog
a félelem.
Uram,
tudom, te nemvaló vagy,
mégis mindig rád éhezem
de nincs edényem
amit megrakhatnék
a jó kenyér is elfogyott
és friss halam sincs-
csak Jónás cethala
bűzhödt gyomrában
beleinek örök
labirintusában tévelygek fényt keresve
de elfordítottad tőlem arcodat

Sötétbe zárt létem a büntetésed...
Add magad, Uram, a létezéshez!

Szegedi Antal

AZ ÁLMODÁS TERMÉSZETRAJZÁBÓL

Alszik a test. A lélek ébren.
Megmérhetetlen idejében,
távlattalan, téretlen térben
játék játszódik: én az énben.

Lélek játszik itt önmagában…
Társakká oszlik, s mindahányan
egyazon lélek, mások mégis.
- Így történt tán a teremtés is-

Egy léleknek vagyunk a sarja,
s tesszük úgy ahogy Ő akarja:
Osztódj egy lélek több lélekké,
s álmodjad, hogy emberré lettél!

Egylélekké újra úgy leszel,
felébredendsz és emlékezel
társaidra, álomi létre…
Magányod, íme, így jön létre.

BOR ÉS GRAVITÁCIÓ

Egyre inkább érzem a Törvényt:
a nehézkedését, a súly okát.
Kerülgetem, mint úszó az örvényt
a fölfelé néző lépcsők sorát.

Pedig az ember fölfelé boldog,
s szomorú, ha lefelé halad.
Hacsak nem lent a pinceboltok
várják, a társak, a fénylő poharak.

Ilyenkor hej, a gravitáció
Hébért markolva legyőzetik!
Bor pohárba csordul. Ó mi jó

íze a bornak! Hűsít és hevít,
és dalolni késztet, és élni jó!
S feledjük súlyát: a keserveit.

Szegedi Sándor

VALAMIT ADTUNK A FÖLDNEK

Én tudom, hogy szép szemed szerelmes sugára
Belehullik egyszer a fénytelen homályba,
S a szavak, miket suttogunk egymásnak titokban,
Porrá omlanak s lesznek vázak a sívó homokban,
Hogy voltunk s léteztünk, nem jelzi semmi más,
Mint megsárgult lapokon vers és vallomás
Vers és vallomás.

Kóbor madarak vagyunk, büszke és vad sasok,
Bércekről leomló, zúgó patakok,
Kik únva a nagy magányt, egymás felé szállnak,
A Másik tengerében csillagot találnak,
Kikben felbuzog titkos, égen túli forrás,
Szerelem - születés és örökös elmúlás,
Örök búcsúzás.

Most áthajlik rajtunk az együttlét varázsa,
Most kihajt a szívünkben világnak virága,
S a percek két karodban végtelenné válnak,
Tárulnak kapui, meséknek, csodáknak,
Gyermek leszek újra, az égig növő virág,
Szép szemed sugarában igaz lesz a világ,
A szomorú világ.

De tudom: szép szemed szerelmes sugára
Belezuhan egyszer a fénytelen homályba.
Most gyermekek vagyunk, de elmúlnak az évek,
Por lepi el emlékét csóknak, ölelésnek,
Hogy éltünk s szerettünk, nem jelzi semmi más,
Mint megsárgult lapokon vers és vallomás,
Vers és vallomás.

De ha már nem leszünk, s kihunynak a fények,
Emlékét sem őrzik már egy fiú s egy lány nevének,
Én hiszem, hogy mégsem volt mindez hiába:
Valamit beleoltottunk e szomorú világba,
Amerre jártunk, színesebbek a virágok,
Hol egymásra találtunk, szelídebbek az álmok,
Égig érnek az álmok.

Turbók Attila

EMLÉKSZEM-E?

Emlékszem-e majd a kezedre
tíz év múlva húsz év múlva
elcsitító tenyeredre

Ragyogsz-e majd mint a márvány
eszméletben képzeletben
túl a testnek ifjúságán

Kint az ágak ködbe buknak
őzek csendjét füst nyesi
lánca nyekereg a kútnak

Még szorítlak még a sorsom
kitárt zengés völgyi kürtszó
ifjúságból felmorajló

OBLOMOVI BÉKE

Fű villan kezemen,
suhintó kasza éle.
Saroglyán hordja fenn
felhőit
a szél.
Zápor pecére.

Sintéré vagy aratóké-e
a gazdag délutánú
oblomovi béke?
Madár zajong a fán,
széncinke,
vércse?
Fölkenhetően lágy a táj
az alkonyatra,
meleg kenyérre.

Kapar a tyúk, billeg kotolva,
giliszta, drága ékszer,
ragyog csőrén,
ejti a porba,
megráncigálja egyszer-kétszer
Mákgubó dülöngél lomhán
rejtett ópiumtól,
akárha én. Tüzes közöny
fölöttem
kemence hűl, arcomba kormol.