Egykor, most és…

Ritkás pálmaliget nyújtott csekély menedéket a téglavetőknek. A nap függőlegesen tűzött, a hullámzó homok sárgája összeolvadt a remegő sugarakkal.
Majdnem valamennyi munkás árnyékba húzódott pihenőre, már csak ketten igyekeztek a szárító irányából. Egyikük alacsony, széles vállú fiatal férfi volt, ruházata egy fejkendőből és ágyékkötőből állt. Kezét, lábát, mellét száradt sárfoltok borították, melyeket menet közben próbált ledörzsölni magáról. A másik hosszú kötényt viselt, kendőjét úgy hordta, hogy arcából keskeny csík maradt szabadon. Bár igyekezett a másik után, mégis el-elmaradt néhány lépésre. Mozgásából látszott, már nem fiatal.
A fák árnyékának sötétebb sávja éles vonallal vált el a napsütötte homok vakító végtelenségétől. Az utolsóként érkezetteknek alig jutott hely. Felsőtestük még védve volt, lábukat azonban bele kellett fúrni a homokba, hogy testüknek azon a táján is némi enyhüléshez jussanak.
- Sosem lesz ennek vége. Addig hajtanak minket, amíg beledöglünk. – sóhajtott a fiatalabbik, mikor végignyúltak a tengődő fűcsomókon. Az idősebbik kendőjével halántékát, mellét törölgette. Hallgatott.
A fiatal tovább dohogott:
- Pedig nem vagyunk rabszolgák. Szabad népként, szabad akaratunkból érkeztünk ide egykor!
Társa továbbra is csukott szemmel, némán feküdt. A monológ folytatódott:
- Mi is szabadok vagyunk, mint azok ott, akik őriznek, hajtanak minket, és még az árnyékot is sajnálják tőlünk. – mutatott a fiatal munkás az őrökre, akik a fák védelmében, gyékényfonatú tetők alatt hűsöltek.
Az öreg, még mindig csukott szemmel, végre megszólalt:
- Szabadok?
A másik kapott a szón és felélénkülve szőtte tovább hangos gondolatait:
- Miért? Szerinted nem szabadok? Ha lejár a szolgálatuk, felváltják őket, pihenhetnek, ehetnek-ihatnak kedvükre. De igazán itt sem dolgoznak, csak dolgoztatnak. És ezért még pénzt is kapnak Hát nem szabadok?
Az öreg félkönyékre támaszkodva felemelkedett.
- Szabadok? – kérdezte újra elgondolkodva. - Mi a szabadság?
A másik értetlenül nézett rá.
Az öreg visszafeküdt és folytatta:
- Elmondok neked valamit, ami még gyerekkoromban esett meg velem. Azóta sokat töprengek rajta, de nem tudom megfejteni. Talán te, te még fiatal vagy. Vagy ha nem, majd te is elmondod valakinek.
- Rég volt, amikor még nem fogtak munkára minket. Táborunk élte mindennapi életét, végezte mindenki a rá szabott munkát, ahogy az Úr rendelte. Egyszerre sűrű porfelhő közeledett. Gyorsan haladt felénk, időnként fémes sugarak visszfénye tört át rajta. Hamarosan zajt is hallottunk: kocsik zörejét. Az asszonyok letették vizeskancsóikat, elhallgattak a kézimalmok, mi, gyerekek csapatokba gyűltünk és vártunk. Valami szokatlan készült.
Kis idő múlva két harci szekér hajtott végig a táboron. Az elsőben katonák voltak, és bár akkor még nem őriztek minket, megismertem: a fáraó katonái. A másodikban sötét bőrű, egyszerű ruhájú kocsihajtó mellett fiatal, világos bőrű férfi állt, aki a fáraó színarany jelvényeit viselte.
Csend volt a táborban, míg a látogatók a legnagyobb sátor elé értek. A díszes ruhájú fiatal férfi leszállt, megállt a sátor előtt. A kocsik zajára megnyílt a függöny, Atyánk lépett ki rajta fényesre kopott, hosszú botjára támaszkodva. Megállt a vendég előtt és várta, míg az érkező szól elsőként.
- Hívattál, atyám – szólt a vendég és fejet hajtott, mire megcsörrentek fénylő aranydíszei.
- Igen, hívattalak József, mert elköltözöm…
- Végre! – vágott az öreg szavába a fáraó embere. - Már rég mondtam, hogy nem itt, a pusztaságban lenne a helyetek…
- Nem. Nem erről van szó. – állította le az öreg a fiát egy kézmozdulattal. – Gyere, üljünk le, mindjárt megérted.
Tehát József! - örvendeztem magamban. - A fáraó jobbkeze, a helytartó! Még soha nem láttam, de hallottam róla. Azt is neki köszönhetjük, hogy itt vagyunk…
Atyánk a sátor nyugati oldalához vezette vendégét, ahol állatbőrök voltak leterítve. Leültek és hosszan hallgattak. Mi türelmetlenül, izgatottan vártuk, hogy történjen valami. Máig sem tudom miért, de elhatároztam, minden szavukat megőrzöm. Talán azért, mert olyan rendkívülinek tűnt, hogy a fáraó helytartója meglátogat minket. Én, gyerekként még nem fogtam fel, hogy az igazi csodát nem a fáraó jelvényei jelentik, és nem is az, ha hordhatja őket valaki.
Sokáig ültek némán egymás mellett, az apa és József, a fáraó helytartója. A nap lassan kezdett lenyugodni. Már csaknem elsomfordáltunk csalódottan, mikor Atyánk kinyújtotta kezét a horizont felé. A távolban a piramisok hatalmas fekete tömbjei lebegtek az alkony vöröslő fényében.
- Vajon meg tudták állítani a nagy Változást, ami a végtelen természet lényege? – szólt Atyánk, elnézve a messzeségbe. – Nem, azt nem. Csak az időt. Az időt, amit az ember hozott létre, és beosztotta napokra és évekre, hogy kijelöljön magának egy kis részt a végtelenből. Mert véges az ember, míg az anyag kínálta csapdákból kitörni nem bír. Az ember legnagyobb rabtartója önmaga. Míg leláncolja magát a kapzsiság, a hatalomvágy láncaival, addig csak az általa létrehozott idő szűk körében mozoghat, mert ezeknek a vágyaknak maga az idő szab határt. De ha el tud szakadni az anyagtól, részese lehet a Végtelen Változásnak mindörökre. Akkor lesz igazán szabad. – elhallgatott, és ránézett fiára, vajon érti-e. Mivel József nem szólt, az apa folytatta:
- Nem általad marad fenn nemzetségünk, csak azért mondom mindezt el neked, mert te vagy a legmagasabban közülünk, a te szavad hallik legmesszebbre. Add tovább ezeket a gondolatokat, ha én elköltözöm. Azt akarom, hogy szabadok legyetek. Egyszer majd, talán, mindenki hallgat ezekre a szavakra…
Az öreg téglavető munkás elhallgatott. Fiatal társa tűnődve szólalt meg:
- Mást nem mondott atyánk?
- De mondott. Még sokáig beszélgettek, csak már nem emlékszem rá, mit. Ezek a szavak viszont megmaradtak bennem, és most elmondtam neked is.
- Én sem értem e szavak értelmét. Ha szabad akarok lenni, át kell lépnem az időt? De hisz az egyiptomiak is ugyanabban az időben élnek, mint mi, mégis szabadok. És egyáltalán, hogyhogy az ember alkotta az időt? Ki az, aki kitalálta és mikor? És hogy én tartom rabságban magam? Engem az egyiptomiak tartanak fogva… Én ezt nem értem…
- Én sem… - szólalt meg újra tűnődve az öreg.
A fiatalember hallgatott, mint aki rágódik valamin, aztán azt mondta:
- Nem értem. De talán a mi fiaink, az én fiam… - elharapta a szót. Az öreg tágra nyílt szemmel emelkedett fel:
- A fiad? Neked fiad van? De hiszen a fáraó…
- A fáraó elvehette a szabadságomat, de a fiamat nem! A fáraó nem isten! Az Úr csodát tett! – tört ki az indulat a fiatal munkásból.
- Csodát? Pont veled? – kérdezte az öreg hitetlenkedve.
- Igen. Azt hiszem, csoda volt. – folytatta higgadtabban a fiatalember. – A fiam az egyiptomiaknál van. Ők nevelik. Nevet is ők adtak neki: Mózesnek hívják.
Letépett egy sárgás fűszálat és elgondolkodva morzsolgatta ujjai közt.
- De hiszem, hogy egyszer visszatér közénk, mert közülünk való. Akkor én is elmondom neki… Ahogy te most nekem. Talán ő megérti.
A feltámadó szél finom homokot szitált, az őrök lovai türelmetlenül rázták fejüket. A nap lejjebb szállt, enyhült a hőség. Felhangzott az őrök kiáltása: folytatni kellett a munkát. Az emberek lassan feltápászkodtak és elindultak vissza az agyagosgödrök felé. Ugyanúgy, ahogy oly sokszor azelőtt.